A Hittani Kongregáció a katolikus temetésről
OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A Hittani Kongregáció a katolikus temetésről

Október 25-én kedden jelent meg a Hittani Kongregáció instrukciója, utasítása a katolikus egyház temetési szertartásával és eljárásával kapcsolatban, mely összefoglalja az érvényes gyakorlatot, leszögezve, hogy a temetés legteljesebb formája az elföldelés, de megengedett a hamvasztás is, jóllehet mindkét forma csak temetőben, vagy arra kijelölt kultikus helyen végezhető.

Az öt pontból álló dokumentumot Gerhard Ludwig Müller bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa és Luis Ladaria érsek-titkár írta alá 2016. augusztus 15-i dátummal.

Az eddigi gyakorlat összegzése és utasítás a hamvasztás esetében a hamvak megőrzésére

Az Ad resurgendum cum Christo vagyis a Hogy feltámadjunk Krisztussal kezdetű instrukció első pontjában a Szent Tanítóhivatal 1963-as rendelkezésére hivatkozik: „Hűségesen őrizzék meg a hívek holttestei eltemetésének szokásait”, ugyanakkor hozzáfűzte: „A hamvasztás önmagánál fogva nem ellenkezik a keresztény vallással” és hogy „nem lehet többé megtagadni a szentségeket azoktól, akik a hamvasztáshoz folyamodnak, ha csak a kérelem maga a keresztény dogmák tagadása lenne”. Ezt a gyakorlatot vette át az 1983-as kánonjogi kódex II. János Pál pápa alatt.

„Időközben a hamvasztás gyakorlata jelentősen elterjedt nem kevés nemzetnél, de ezzel egy időben elterjedtek olyan eszmék is, melyek az egyház tanításával ellentétben állnak”. Ezen újabb jelenségek miatt a Hittani Kongregáció, az Istentiszteleti Kongregációval, a Törvényszövegek Pápai Tanácsával, számos püspöki konferenciával és a Keleti Egyházak Püspöki Szinódusaival együtt alkalmasnak tartotta a jelen dokumentumot a közlésre, mégpedig azzal a céllal, hogy leszögezze a test eltemetésének tanbeli és lelkipásztori szempontjait, továbbá szabályokat állapítson meg a hamvasztás esetében a hamvak megőrzése tekintetében.

A holtak föltámadása a keresztények hite: miközben hiszünk benne, leszünk keresztényekké!

Az utasítás második pontja teológiai megfontolásokat tesz. „Krisztus feltámadása a keresztény hit csúcsigazsága, melyet a húsvéti titok lényegi részeként hirdettek a kereszténység kezdetétől fogva, ahogy Pál apostol tanítja: «Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért, az Írások szerint, eltemették és harmadnap feltámadt, az Írások szerint» (1Kor 15,3). Halálával és feltámadásával Krisztus megszabadított bennünket a bűntől és új életet nyitott meg számunkra, továbbá ő a mi eljövendő feltámadásunk alapja és forrása. Ha igaz, hogy Krisztus feltámaszt bennünket az utolsó napon, akkor bizonyos szempontból az is igaz, hogy már feltámadtunk Krisztussal, hiszen a keresztség révén belemerültünk halálába és feltámadásába, szentségileg hozzá váltunk hasonlóvá. Krisztus révén a keresztény ember halála pozitív értelmet nyer. Az egyház liturgiája ugyanis így imádkozik: „Mert híveid élete, Urunk, megváltozik ugyan, de meg nem szűnik, s amikor földi sátrunk leomlik, a mennyben örök otthon vár minket”. A halállal a test és a lélek elválik egymástól, de a föltámadásban Isten visszatér, hogy romolhatatlan életet adjon az átalakult testnek, lelkünkkel egyesítve azt. Az egyház ma is hirdeti: A holtak föltámadása a keresztények hite: miközben hiszünk benne, leszünk keresztényekké!

Nem megengedhető olyan magatartás és szertatás, mely a halál torz értelmezéséből ered

Az ősi keresztény hagyományt követve, az egyház állhatatosan ajánlja, hogy az elhunytak testét temetőben vagy más szent helyen temessék el. Az Úr halálára, temetésére és feltámadására emlékezve mindenekelőtt az elföldelés – magyarul a koporsós temetés – a legmegfelelőbb forma, mely kifejezi a test föltámadásába vetett hitet és reményt. Az egyház mint egy anya kíséri a keresztényt földi zarándokútján, Krisztusban az Atyának ajánlja és földi maradványait átadja a földnek abban a reménységben, hogy dicsőségben föltámad. A holtak eltemetésével az egyház megvallja a test feltámadásába vetett hitét és kiemeli az emberi test magasztos méltóságát, mint a személy lényegi alkotó részét. Nem megengedhető tehát olyan magatartás és szertartás, mely a halál torz értelmezéséből ered, mint például a személy teljes és végleges megsemmisülése, vagy mint a természet Anyával vagy a világmindenséggel való végső egybeolvadása, vagy pedig mint a reinkarnációs folyamat egyik állomása, illetve a végső megszabadulás a test „börtönéből”.  Ezenkívül a temetőkben temetkezés szokása megfelelően válaszol az elhunytakat övező vallásos érzületre, hiszen az elhunytak  a keresztségük révén a Szentlélek templomává váltak és ezek a törékeny cserépedények a Szentlélekben szolgálva sok jót tettek. A temetőben történő temetés elősegíti továbbá az elhunytakra emlékezést és az értük mondott imát a család és a keresztény közösség részéről, nem kevésbé a vértanúk és szentek tiszteletét.

Az egyház nem ellenzi a hamvasztást, de előnyben részesíti a test eltemetését

Ott, ahol egészségügyi, anyagi és társadalmi szempontok révén a hamvasztást választják, és az nem áll ellentétben az elhunyt kifejezett vagy feltételezhető végakaratával, az egyház nem támaszt tanbeli akadályt az ilyen gyakorlattal szemben, mert a holttest elhamvasztása nem érinti a lelket és nem akadályozza az isteni mindenhatóságot a test föltámasztásában, tehát nem tagadja tárgyilag a keresztény tanítást a lélek halhatatlanságáról és a test föltámadásáról. Az egyház továbbra is előnyben részesíti a test eltemetését, mindazonáltal a hamvasztás nem tilos, hacsak nem áll ellentétben a kérés a keresztény tanítással.

Az elhunytak hamvait szabályszerűen kell őrizni szent helyen, vagyis temetőben vagy templomban…   

A Hittani Kongregáció temetési utasítása végül előírja, hogy az elhunytak hamvait szabályszerűen kell őrizni szent helyen, vagyis temetőben, vagy templomban, vagy a megfelelő egyházi hatóság által kifejezetten erre célra kijelölt helyen. A keresztények kezdettől fogva óhajtották, hogy halottaikat imádság és emlékezet övezze és éppen ezért sírjaik az ima és az emlékezés helyeivé váltak. Az elhunyt hívek az egyház része, mely vallja azok közösségét, akik előttünk zarándokként jártak ezen a földön. A hamvak szent helyen való őrzése megvéd továbbá attól a veszélytől, hogy megfeledkezzünk az értük mondott imáról és a rájuk való emlékezésről.

Forrás: Vatikáni Rádió