A követés ára

A követés ára

Jézus az evangéliumok tanúsága szerint követésére hívta tanítványait. A mai vasárnap evangéliumi szövegében arról hallunk, hogy „amikor nagy népsokaság követte” őt, akkor Jézus tisztázta követésének feltételeit. Mintha látva a lelkes, utána tóduló sok-sok embert, felmerült volna benne, hogy vajon tudják-e ők mindannyian, mire is vállalkoznak? Jézus nem elriasztani akar, de nem akar zsákbamacskát sem árulni. Egyrészt három tagadó mondatot hallunk tőle, amelyek mindegyikében szerepel a kijelentés: „nem lehet az én tanítványom”. Ezek a mondatok mintegy peremfeltételeket jelölnek ki, megadják azt a teret, ahol Jézus követése lehetséges. Családtagokról, kereszthordozásról és vagyonról hallunk itt. Másrészt két kis hasonlatban, példabeszédben a követés átgondoltságáról tanít Jézus.

Jézus e szavait hallgatva – még mielőtt gyorsan magunkra vonatkoztatnánk azokat – figyelhetünk magára Jézusra, hogyan is valósult meg mindez az ő életében. S felfedezzük, micsoda koherencia jellemezte Jézus szavait és életét!

Jézus, amikor felfedezi Atyja szólítását a nyilvános, vándorprédikátori életre, elhagyja otthonát. Jézusnak az a mozdulata, amellyel tizenkét éves korában már elhagyta szüleit a jeruzsálemi zarándoklaton, hogy Atyja házában lehessen, ekkor, nyilvános működése kezdetén lesz teljessé. Küldetése, amely Isten Országa hirdetésére és megvalósítására szólítja, felülír minden emberi kapcsolatot az életében. Átrendezi azok súlyát, fontosságát. Újakkal ajándékozza meg, mások erejét elgyengíti.

S Jézus életében az anyagiakkal való kapcsolata is átalakul. Nemcsak, hogy nem gyűjt vagyont, inkább tudatosan törekszik az egyszerű, sőt szegény életre, ami számára az Isten gondviselésébe, Atyja közelségébe, gondoskodásába vetett bizalom nagyon konkrét kifejezője, megvalósulási helye.

S tudjuk jól, Jézus nem fordul el az életében adódó keresztek elől, legyen ez nehézség, elutasítás, gúny, megvetés, vagy végül a tényleges kereszt okozta pusztító szenvedés. Nem keresi ezeket, de tudja, hogy mindezek a helyzetek egyértelműsítik: az ő életének mércéje nem a külső elismerés és elfogadás.

Jézus szívesen hív a követésére. Tapasztalja saját életének gazdagságát, teljességét, szépségét. De becsapni sem akar minket: nem könnyed kaland ez. Követésre való szólítása szeretetének a jele: arra hív, hogy osztozzunk az ő tapasztalataiban, legyen részünk nekünk is az Atya közelségében, gondviselésének provokálásában és tapasztalatában élt életnek. Tapasztalat- és sorsközösségre hív. S ahogyan az ő élete a teljesség, a totalitás jegyében telt, erre hív minket is. Amint a Piarista Rend alapítója, a nemrég ünnepelt Kalazanci Szent József fogalmazott: „Semmit sem adtál Krisztusnak, ha az egész szívedet nem adtad neki.” Ezért kell „leülnünk és számot vetnünk”: kész vagyok-e erre a totalitásra, arra, hogy apránként, lépésről lépésre – de így, apránként elkerülhetetlenül – életem egésze – kapcsolataim, anyagi helyzetemről való döntéseim, érzelmi életem, időbeosztásom, társadalmi kérdésekhez való viszonyom – bevonódjék Jézus követésének a világába? Kész vagyok-e arra, hogy Jézus követése valóságosan alakítsa, átalakítsa az életem?

Labancz Zsolt SP

Forrás: Magyar Kurír

Fotó: világháló