A Szentlélek segítségével bővelkedünk a reményben

A Szentlélek segítségével bővelkedünk a reményben

Ferenc pápa május 31-én délelőtt a keresztény remény és a Szentlélek közötti kapcsolatról elmélkedett: derűsek vagyunk, de azt is feladatul kaptuk, hogy lelket öntsünk másokba. Katekézisét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Mivel már egész közel járunk pünkösd ünnepéhez, nem tehetjük meg, hogy ne beszéljünk a keresztény remény és a Szentlélek közötti kapcsolatról. A Lélek az a szél, amely előrevisz minket, amely úton tart minket, amely lehetővé teszi, hogy zarándoknak és vándornak érezzük magunkat, és nem engedi meg, hogy elkényelmesedjünk, és „letelepedett” néppé váljunk.

A Zsidóknak írt levél horgonyhoz hasonlítja a reményt (vö. Zsid 6,18–19); ehhez a képhez hozzátehetjük a vitorla képét is. Ha a horgony az, ami biztonságot ad a hajónak, és biztosítja, hogy szilárdan álljon a tenger hullámai között, a vitorla az, ami lehetővé teszi, hogy haladjon és szálljon a vízen. A remény valóban olyan, mint a vitorla: befogja a Szentlélek szelét, és erővé alakítja azt. Ez viszi előre a hajót, aszerint, hogy az nyílt vízen vagy part közelében halad.

Pál apostol ezzel a jókívánsággal fejezi be Rómaiaknak írt levelét – figyeljétek meg, hallgassátok, milyen szép jókívánság –: „A remény Istene töltsön el benneteket teljes örömmel és békével a hitben, hogy a Szentlélek erejével bővelkedjetek a reményben” (Róm 15,13). Elmélkedjünk egy kicsit e gyönyörű mondat tartalmán!

A „remény Istene” kifejezés nemcsak azt akarja mondani, hogy Isten a mi reményünk tárgya, vagyis az, akit elérni remélünk egy napon az örök életben; ez a kifejezés azt is jelenti, hogy Isten az, aki már most remélni késztet minket, sőt „a reményben derűssé” tesz minket (Róm 12,12): tehát már most derűsen reménykedünk, és nem csak remélünk abban, hogy majd egykor derűsek leszünk. Tehát már most örülve reménykedünk, és nem csak remélünk abban, hogy majd örülni fogunk. Már most! „Amíg élek, remélek”, tartja a népi mondás; de az ellenkezője is igaz: amíg remélek, élek. Az embereknek szükségük van reményre ahhoz, hogy élni tudjanak, és szükségük van a Szentlélekre ahhoz, hogy remélni tudjanak.

Szent Pál – hallottuk [Róm 15,13–14] – a Szentléleknek tulajdonítja azt a képességet, hogy egyenesen „a reményben bővelkedővé” tesz minket. „Bővelkedni a reményben” azt jelenti, hogy sosem csüggedünk el, hogy remélünk „minden remény ellenére” (Róm 4,18), vagyis remélünk akkor is, amikor minden emberi okunk elvész a reményre: ahogyan Ábrahámmal történt, amikor Isten azt kérte tőle, hogy áldozza fel egyetlen fiát, Izsákot, és még inkább, ahogyan Szűz Máriával történt Jézus keresztje alatt.

A Szentlélek teszi lehetővé ezt a legyőzhetetlen reményt azáltal, hogy tanúságot tesz bennünk arról, hogy Isten gyermekei és örökösei vagyunk (vö. Róm 8,16). Az, aki saját egyetlen Fiát nekünk adta, hogyan ne adna nekünk minden mást vele együtt? (vö. Róm 8,32). Ezért nem csal meg minket, mert a Szentlélek az, aki bensőnkben előrehajt minket mindig. Ezért nem csal meg minket a remény.

De ennél többről is szó van: a Szentlélek nemcsak remélni tesz minket képessé, hanem arra is, hogy a remény magvetői legyünk, arra is, hogy – hozzá hasonlóan és neki köszönhetően – mi is „paraklétoszok” legyünk, vagyis testvéreink vigasztalói és védelmezői, a remény magvetői. Egy keresztény képes keserűséget árasztani, zavart kelteni, de ez nem keresztény magatartás, aki ezt teszi, az nem jó keresztény. Árassz reményt: a remény olaját, a remény illatát, és ne a kesergés és reményvesztettség ecetét! Egyik beszédében Boldog Newman bíboros a következőket mondta a hívőknek: „Ha tanulunk szenvedéseinkből, fájdalmainkból, sőt bűneinkből, olyan elménk és szívünk lesz, amellyel a szeretetet – annak legkülönbözőbb formáiban – gyakoroljuk a rászorulók iránt. Egyéni képességeinknek megfelelően vigasztalók leszünk a Paraklétosz – vagyis a Szentlélek – képére, mindabban a jelentésben, amelyet ez a szó hordoz: pártfogók, segítők, vigaszt nyújtók. Szavaink és tanácsaink, az a mód, ahogyan cselekszünk, a hangunk, a nézésünk – mind kedves és másokat megnyugtató lesz” (Parochial and plain Sermons, V. kötet, London, 1870, 300–301 old.). Főképp a szegények, a kirekesztettek, a nem szeretettek azok, akik rászorulnak valakire, aki paraklétosz lesz számukra, vagyis aki vigasztalójuk és védelmezőjük lesz, mint amilyen a Szentlélek valamennyiünkkel, akik itt vagyunk a téren: vigasztaló és védelmező. Nekünk ugyanezt kell tennünk azokkal, akik leginkább rászorulók, akik a legnagyobb elutasítottságot tapasztalják, akik a legszűkösebb körülmények között élnek, akik a legtöbb bajtól szenvednek. Védelmezők és vigasztalók!

A Szentlélek táplálja a reményt nemcsak az emberek szívében, hanem az egész teremtett világban is. Szent Pál apostol azt mondja – furcsának tűnhet, de igaz –, hogy a teremtés is „epekedve várja” a felszabadulást, a vajúdáshoz hasonlóan „nyög és szenved” (vö. Róm 8,20–22). „A világot mozgatni képes energia nem egy névtelen, vak erő, hanem Isten Lelkének tevékenysége, aki »a vizek felett lebegett« (Ter 1,2) a teremtés kezdetén” (XVI. Benedek, Homília, 2009. május 31.). Ez is arra ösztönöz minket, hogy tiszteljük a teremtett világot: nem lehet összefirkálni egy festményt anélkül, hogy meg ne sértenénk a művészt, aki készítette.

Testvéreim, pünkösd küszöbön lévő ünnepe – amely az Egyház születésnapja – találjon egyetértésben minket az imádságban Máriával, Jézus anyjával és a mi anyánkkal! A Szentlélek ajándéka pedig tegyen minket bővelkedővé a reményben! De többet mondok: segítsen, hogy tékozlóan vessük a remény magvait mindazok között, akik a legrászorultabbak, legkivetettebbek, mindazok között, akik a legnagyobb szükséget szenvedik! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Magyar Kurír

Fotó: világháló