Április 2. – Paolai Szent Ferenc remete

Április 2. – Paolai Szent Ferenc remete

 

 

26550A  *Paola (Calabria), 1426. +Plessis-les-Tours, 1507. április 2.

Az olyan szenteket, mint Paolai Ferenc, a mai keresztények nem könnyen értik meg. Aszkézisük ,,öngyilkosságnak” és a világmegvetés tűrhetetlen jelének látszik előttünk. Az őket körülvevő csodák és csodálatos események gyanút ébresztenek bennünk. Egész megjelenésük érthetetlenné teszi előttünk, mi csodálnivalót találtak bennük a korabeli emberek. Mégis cáfolhatatlan, hogy Paolai Ferenc nemcsak a reneszánsz hatalmas pápáira és fejedelmeire, hanem korának keresztényeire is szokatlan hatást gyakorolt.

 Ferenc a nápolyi királyság területén a calabriai Paolában született 1426-ban, és nem 1416-ban, ahogy rendjének életrajzírói állítják. Szüleire vonatkozóan csak kevés, de jellemző följegyzés maradt ránk. Úgy látszik, nem voltak szegények, és abban a rettegésben éltek, hogy házasságuk gyermektelen marad. Gondjukban Szent Ferenc közbenjárásáért folyamodtak, s kérésük teljesítése esetére megígérték, hogy a vágyott gyermeket az ő nevére kereszteltetik. Mikor pedig a még pólyás korú gyermekük megbetegedett, ismét hozzá fordultak, és az anya megígérte: ha meggyógyul, a kis Ferenc egy éven át a ferencesek rendi ruháját fogja viselni.

 Amikor Ferenc 13 éves lett, útra kelt a szomszédos városba, hogy fölvétesse magát az ottani ferences kolostorba.

 Életrajza tudni véli, hogy már itt — nemcsak példás engedelmességében, hanem számos csodájában is — megmutatkozott a jövendő szent. A remeteélet utáni vágya, ami ugyan Szent Ferenctől sem volt idegen, valamint a reneszánsz főpapok fényűző élete fölött érzett undorodása arra késztette Ferencet, hogy már két év múlva elhagyja a kolostori testvéreket, pedig azok nyilvánvalóan megszerették.

 Hogy remeteként élhessen, Ferenc a magányba menekült, és végül is magasan a tenger fölött talált egy alkalmas barlangot. Itt élt ezután állandó imádságban és szigorú önmegtagadásban. A hagyomány állítása szerint azonban a vadászok nemsokára fölfedezték és hírét vitték. Ennek az lett az eredménye, hogy rengeteg ember kereste föl, akik nemcsak lelki segítségért folyamodtak hozzá, hanem elsősorban meg akarták osztani pusztai életét. Ferenc ezért kápolnát emelt három kicsi cellával, és így megvetette a ,,legkisebbek” (minimi) későbbi rendjének alapját. Az újabb tanítványok özöne 1452-ben újabb lépésre kényszerítette. Visszatért Paolába, hogy ott az illetékes cosenzai érsek engedélyével megalapítsa saját közösségének első igazi kolostorát. Ferenc az építkezést a maga módján ,,hiteles csodáival” segítette: ha nem volt víz, forrást fakasztott, ha szikla állt az útban, csodával küldte odébb; ha elfogyott a munkások kenyere, megszaporította az éppen kéznél levő élelmiszert.

 De csodatevőnk nemcsak ilyen ,,építő csodákat” művelt, melyekhez hasonlókat más szentekről is elbeszélnek. Ahol csak tehette, csodatevő adományát inkább a szükséget szenvedő emberek javára fordította, betegeket gyógyított és halottakat támasztott életre.

 Minden csodánál nagyobb hatással volt azonban környezetére a szent személye és életmódja. A növekvő szerzet kiépítése és vezetése sok gondot okozott, Ferenc mégis a szakadatlan imádság rendíthetetlen nyugalmában élt. Önmagától és övéitől kemény önsanyargatásokat és vezeklő életet kívánt: a rend követelményeihez tartozott pl. az egész évre kiterjedő, a nagyböjtihez hasonló hústilalom. Mégsem bocsátott ki egyetlen olyan rendelkezést sem, amelyet ne a szeretet határozott volna meg, és ezért szabályai nem voltak elviselhetetlenek. A rá bízott testvérektől ugyanis sohasem kívánta meg azokat a szigorú gyakorlatokat, amelyeket önmagán behajtott. Minden testvérhez figyelmes, sőt gyengéd barátság fűzte, és ezzel a közösséget mint mindenki szolgája, lelkileg és emberileg ápolta.

 Nem szabad elfelejtenünk, hogy a szent egyéniségét kell igazán ,,csodának” neveznünk, amely fölülmúlja minden csodatettét. Mégis a történetíró előtt igazi és érthetetlen ,,csodának” azok a jó és intenzív kapcsolatok számítanak, amelyek ezt az egyszerű remetét a reneszánsz nagy, de sajnos kétes hírű pápáihoz és fejedelmeihez fűzték. A történész mindenesetre a szemét kezdi dörzsölni, amikor a rendet megerősítő és kiváltságokkal fölruházó pápák meglehetősen hosszú névsorát olvassa. Olyan neveket találunk rajta, mint IV. Sixtus, VI. Sándor és II. Gyula — és e pápák a szentnek mind ,,szolgálatára” voltak! Még tovább dörzsöli a szemét, ha megtudja, hogy az éppen ravaszságáról és hűtlenségéről hírhedt francia király, XI. Lajos, aki életének utolsó éveit mint beteges embergyűlölő az erődítménnyé kiépített Plessis-les-Tours kastélyában töltötte, rá tudta venni IV. Sixtust, hogy Szent Ferencet Franciaországba küldje.

 Amit az egyszerű calabriai remetének a hatalmas pápával folytatott beszélgetéséből tudunk, az világosan szentünk mellett szól. A pápa, maga is franciskánus, túlságosan szigorúnak tartja a ,,minimiták” böjti előírásait. Ferenc azonban megvédelmezi elgondolását, közben megnyeri a pápa unokaöccsének, della Rovere bíborosnak a támogatását, aki később mint pápa tényleg Ferenc szellemében hozott határozatot. És amikor a pápa az egyszerű remetének mindenáron föl akarja adni a kisebb és a nagyobb papi rendeket, ugyanolyan makacsul védekezik. Bőségesen elég neki, ha a pápa fölhatalmazást ad arra, hogy gyertyákat és olvasókat szentelhessen, mert azok fontos helyet foglaltak el apostolkodásában.

 Nem kevésbé szenthez méltóan viselkedett Ferenc XI. Lajossal szemben. Bár a király a ,,csodatévőt” önző okból hívatta Franciaországba, kereken megmondta a beteg Lajosnak, hogy meg nem gyógyíthatja, de előkészítheti a keresztény halálra. Igazán csodának kell minősítenünk, hogy Lajos — bár előbb haragra lobbant — elfogadta a szent ajánlatát, és 1483. augusztus 4-én Ferenc jámbor vezetésével megtalálhatta legfőbb Urának békéjét.

 Az oly önzetlen szent franciaországi útja rendje számára is nagy sikerrel járt. VIII. Károly kolostorokat ajándékozott neki: egyet Amboise-ban, egyet a római Monte Pinción, és a híres Du Plessis- konventet a királyi kastély parkjában. Ugyancsak megkapta a rend a Sorbonne tiltakozása ellenére Nigeont, a grandmontiak egykori kolostorát. Ettől Franciaországban a ,,bonshommes” nevet örökölték, mert előttük a grandmonti szerzeteseket hívták így.

 Tegyük még hozzá, hogy a rend Itálián és Szicílián kívül hamarosan eljutott Spanyolországba, Ausztriába és Németországba is. Ez nem utolsó sorban annak a nagy tekintélynek is köszönhető, amelyet a szegény remete az európai királyi udvarokban mint a születések csodatevő segítője élvezett, hiszen az utódlás nagy gondot jelentett a dinasztiáknál.

 Rendkívül gazdag élete végén a szent remete, a szenvedélyes emberbarát 71 éves korában halt meg francia kolostorában, Du Plessisben. Már 1519-ben a szentek közé emelték.

 Nekünk pedig élete egy sereg kérdést vet föl. A legnehezebbnek a következő látszik: szentünk miért nem gondolt a legcsekélyebb mértékben sem arra, hogy hiteles istenszeretetének csodatévő erejével hatékonyan megváltoztassa korának egyházát és világát? És miért nem változtatták meg ténylegesen életüket sem a pápák, sem a fejedelmek, noha ezt a ,,csodatevőt” mint Isten jelét biztosan őszinte szívvel szerették, tisztelték és pártfogolták? Minden elsietett válasz azonban nyilvánvalóan eltakarja a központi titkot, amellyel a haldokló szent szerzetestestvérei szemben találták magukat. Még utolsó csodája sem tudta a mindenre képes istenszeretet hatalmát és kegyelmét olyan erővel bizonyítani előttük, hogy általa saját jövőjük felől megbizonyosodtak volna.

 Ünnepét 1557-ben vették föl a római naptárba. 1568-ban eltörölték, majd 1585-ben újjáélesztették az ünneplését.

kép: santiebeati.it

forrás: katolikus.hu