Árpád- házi Szent Erzsébet

Árpád- házi Szent Erzsébet

A középkor egyik legismertebb és legkedveltebb szentje, évszázadok óta nagy tisztelet övezi. Sík Sándor „a női eszmény megtestesülésé”-nek nevezte őt. Árpád-házi Szent Erzsébetre emlékezünk liturgikus ünnepén, november 19-én.

Erzsébet 1207. július 7-én született Sárospatakon. Szülei II. András király és merániai Gertrúd voltak. Életének első négy évében a magyar királyi udvarban nevelkedett, majd eljegyezték Türingia leendő grófjával, Lajossal. A kis menyasszony fényes kísérettel és kincstárnyi hozománnyal érkezett a wartburgi várba. Német környezetben akarták nevelni, hogy jól elsajátíthassa új hazájának minden szokását.

A kis Erzsébet jósága és kedvessége hamarosan megnyerte a vár népét. A nála hét évvel idősebb Lajos kezdettől fogva szívből szerette. Leendő anyósa, Zsófia asszony ellenben egyre növekvő rosszallással figyelte. Nemcsak apró, túlzásnak minősített vallási gyakorlatai zavarták (Erzsébet például ismételten megszakította játékait, hogy, mint mondta, ,,Istent szeresse”), hanem az is, hogy teljes természetességgel magával egyenrangú társnak tekintette a legegyszerűbb gyermeket is. Mindezeken túl pedig nem volt hajlandó alkalmazkodni az udvari élet előírt formáihoz, temperamentumos és szenvedélyes volt, minden körtáncnál jobban szerette a vad lovaglást. Lajos vette védelmébe, és aránylag korai házassággal – Erzsébet tizennégy éves volt – szilárdította meg helyzetét a várban.

Boldogságuk teljes volt, a feljegyzések szerint Erzsébet férjét hazavárva messzire elébe lovagolt, és csókokkal, viharos örömmel üdvözölték egymást. A szent életű asszony legbensőbb titka és egyik legvonzóbb tulajdonsága, hogy tökéletes összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között.

Lajos tizennyolc évesen korában, apja halála után átvette a hatalmat Türingiában. Erzsébet a vár alatt nagy házat építtetett, befogadta a zarándokokat és koldusokat, és ápolta a betegeket. Az udvar rosszallása ellenére Lajos támogatta felesége jótékony cselekedeteit.

Hat év boldog házasság után Erzsébet özvegy lett. Férje halála után gyermekeivel együtt el kellett hagynia a várat. Sokat nélkülözött, gúnyolták, elkergették, de béketűréssel viselte a megaláztatásokat. Városról városra járt, ahol szükség volt segítségére, dolgozott, ápolta a betegeket, megvarrta ruháikat. Később Marburgba költözött, és belépett a ferences rendbe. Javait és élete hátralévő esztendeit a betegek és rászorulók gondozásának szentelte. 1228 nagypéntekén néhány ferences barát jelenlétében lemondott a világi javakról; kórház építésébe kezdett, ahová befogadta a földönfutókat, betegeket, és ő maga gondozta őket.

1231-ben november 16-áról 17-ére virradó éjszaka halt meg Marburgban. Huszonnégy éves volt.

Három és fél esztendővel később, 1235. május 26-án, pünkösdkor IX. Gergely pápa iktatta a szentek sorába Erzsébetet. Sírhelye fölött, tiszteletére szentelték a marburgi székesegyházat. Emléknapját a római naptár november 17-ére tette, hazánkban november 19-én ünnepeljük.

Kultusza a 13. századtól kezdve szinte egész Európában elterjedt. A feleségek, a fiatal anyák, a ferences harmadrend és a szolgáló szeretet védőszentje.

Az Erzsébethez fűződő egyik legismertebb történet az úgynevezett rózsacsoda. Egy alkalommal kötényében kenyeret vitt a szegényeknek. Férje megállította, megkérdezte, mit visz benne. Erzsébet azt felelte, hogy rózsát, s amikor megmutatta kötényét, valóban rózsák voltak benne. E történet alapján az ábrázolásokon a rózsák váltak Szent Erzsébet legfőbb ikonográfiai attribútumává. Egy másik legenda szerint Erzsébet egyszer férje ágyába fektetett egy leprás koldust. Hazatérő férje a szobába rontva a megfeszített Krisztust találta az ágyban, és ekkor értette meg felesége „esztelen” szeretetét.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: világháló