Az alázat irgalmassága

Az alázat irgalmassága

„Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.” (Lk 14,11)

A mai olvasmányban az atyai jó tanácsként megfogalmazott mondatok az alázat értékét hangsúlyozzák, s ezzel együtt a gőg veszélyeire figyelmeztetnek. Ma vajon értjük-e ennek jelentőségét? Értjük-e valódi, pozitív jelentését, miközben kultúránk bennünket érő hatásaiban az alázattal negatív gyengeségként, kerülendő tulajdonságként vagy egyáltalán nem találkozunk?

Az olvasmányokhoz kapcsolódóan az evangéliumban Jézus egy ma is életszerű szituációnak lesz szemtanúja, amikor a vendégek az első helyekért vetélkednek. Ahelyett azonban, hogy biztatná és megerősítené őket, éppen a helyek átengedését mondja ki helyes cselekedetnek. Határozottan kijelenti: „mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják” (Lk 14, 11).

Jézus ezzel nem egy biztosabb érvényesülési módot, trükköt akar adni, amivel az utolsó helyről majd az elsőre lehet kerülni. Krisztus tanításának középpontjában Isten Országa áll, melynek törvényei Isten és ember, ember és ember viszonyát tárják föl. Ezek az isteni tervnek és emberi természetnek megfelelő törvények – azzal együtt, hogy elismerik az emberi morál és kultúra értékét –, sokkal inkább kapcsolatot, bizalmat és hitbéli döntést jelentenek, mint morális kategóriát vagy cselekvési szabályt, mely meghatározza, mi illik és mi nem. Ezek a törvények adnak lehetőséget a Krisztusban való növekedésre, s átjárják a Krisztushoz tartozás lelkületét.

Ha őszinték vagyunk, mi is sokszor szeretnénk elsők lenni, többet kapni, többet elérni. Ez önmagában még nem jelenti, hogy rosszak, gőgösek lennénk. Hiszen amikor többre vágyunk, a tökéletességre törekszünk, végső soron Istenre vágyakozunk, s részesülni akarunk az ő életében, még ha nem is tudunk róla. A probléma akkor kezdődik, amikor a földi, mulandó értékeket kezdjük el keresni, ezeket tesszük végső céllá, és ezért hajlandóak vagyunk akár másokat is bántani, megalázni. S minél mélyebbre jutunk ebben a folyamatban, annál nehezebb észrevennünk, hogy a gőg elvakít, és eltávolít az élet valóságától, valódi céljától.

Miért segíthet az alázat gyakorlása ennek elkerülésében? Miért jó ez nekünk? Az alázatos cselekedetek Isten felé és embertársaink felé irányítanak minket. Annak felismerésére, hogy nem vagyok egyedül, azaz közösségben élek. Itt nemcsak én számítok, de én is számíthatok másokra. Ha önző módon újra és újra csak magunkra gondolunk, ugyan sikeresek lehetünk határozott fellépésünkkel, érvényesülésünkkel, hosszú távon azonban csak a magány, a kapcsolatok hiánya marad a jutalmunk.

Jézus ehhez kapcsolódva arra is felhívja a figyelmet, hogy ne érdekből forduljunk mások felé. Nem azt mondja, hogy ne legyünk a családunkkal, barátainkkal. Itt most nem az együtt töltött időn van a hangsúly, hanem az adakozáson, az önzetlen jócselekedeten, amit azok felé tehetünk, akik rászorulnak, kiszolgáltatottak, s nem várhatunk viszonzást tőlük. Akiket részesíthetünk abban a jóban, amit kaptunk, ahelyett, hogy kérkednénk vele. Ahogyan Sirák fia könyvében is szerepel, a jó hírnévért, gőgből végzett adakozásért szerethetnek, de aki igazán jót akar cselekedni, az önzetlenségből és alázatból teszi azt. Azért, hogy az embertársa is megismerje Isten jóságát. Tehát nem a földi jutalmat keresi, hanem az üdvösség útját. Az alázat az irgalom egyik alapvető feltétele.

Ugyanakkor nem egyenlő önmagunk leértékelésével. Nem is oktalan naivság, mellyel hagyom, hogy mások bántsanak. Éppen hogy bölcsességet feltételez, mert tudom, hogy valójában mire van szükségem. Tisztában vagyok a magam értékével, ezért nincs szükségem arra, hogy másoknál jobb legyek, mások felett uralkodjak. És leginkább tisztában vagyok azzal, hogy a Teremtő Atyától kaptam az életet, ezért elismerem, hogy „Isten mindnyájunk bírája és ő hív ünnepi lakomára” (Vö. Zsid 12,23).

Mindezek felismerése és tettekre váltása nem könnyű feladat. Utolsó helyre ülni, vállalni, hogy én vagyok a legkisebb mások szemében, nehéz cselekedet. Különösen akkor, amikor az ellenkezőjére kapunk biztatást, s mások jobbnak, szebbnek, okosabbnak tűnnek. Nehéz cselekedet, ugyanakkor a Krisztustól kapott törvények formálják a döntésünket. Akkor is, ha az érzelmeink mást mondanak. Így a lakoma képét szemlélve valójában akkor érjük el a legnagyobb győzelmet, ha elfogadjuk Isten ajándékát, igent mondunk meghívására, s rábízzuk, hogy ő adjon helyet asztalánál.

Udvardy György

Forrás: Magyar Kurír

Fotó: világháló