Az igazi hívő felelősséggel tartozik a jövőnek is

Az igazi hívő felelősséggel tartozik a jövőnek is

Ürge-Vorsatz Diána fizikus, klímakutató, az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) mérsékléssel foglalkozó munkacsoportjának alelnöke, egyben a CEU Éghajlatváltozási és Fenntartható Energiapolitikai Központjának (3CSEP) igazgatója, megosztott Nobel-békedíj részese, hét gyermek édesanyja.

– Mivel foglalkozik egy klímakutató?

– A sajtóban leginkább klímakutatónak neveznek, de ez nem teljesen igaz rám. A klímakutató ugyanis eredetileg azt vizsgálja, hogy mennyire változik az éghajlat. Én viszont nem ezzel foglalkozom, hanem azzal, hogy mit lehetne tenni annak érdekében, hogy ne változzon. Kutatási területem nem maga az éghajlati rendszer, hanem a társadalmi, gazdasági rendszerek vizsgálata, milyen módon tudnánk csökkenteni a káros anyagok kibocsátását, elkerülendő az éghajlatváltozást.

– A klímakutatás tehát rendkívül összetett tudomány, hiszen az éghajlat vizsgálata mellett társadalmi, gazdasági, szociális, politikai területe is van.

– Kezdetben azt gondoltuk, hogy az éghajlatváltozás meteorológiai kérdés, modellezzük a Föld atmoszféráját, klímáját, különböző fizikai rendszerekkel való kapcsolatát. Később rájöttünk, hogy ez nem elég, a megoldáshoz az szükséges, hogy az energiarendszerünk átalakuljon. Semmi gond, felfedezünk majd új technológiákat, melyekkel semlegesítjük a káros energiákat. Napjainkra azonban felismertük, hogy sajnos még ez sem elég. Sokkal jobban meg kell értenünk a társadalmi rendszereket. Gyakorlatilag olyan hatalmas változásra van szükségünk, mint az ipari forradalom korában volt. Hogyan tudjuk ezt megvalósítani, elindítani, tudatosan, de nem erőszakos, hanem békés úton?

– Mire gondol, amikor új technológiáról beszél?

– Sokáig abban a tévhitben voltunk, hogy az éghajlatváltozást könnyen megoldhatjuk csupán technológiai alapon, például azzal, hogy a nagy szénerőműveket kicseréljük egyéb megújuló energiaforrásra, és főleg abból termeljük az áramot. A másik technológiai változás nyilván a közlekedésben kell, hogy végbemenjen, hiszen az olajalapú közlekedést ki kell váltanunk, például elektronikus alapú közlekedésre. Mindez azonban nem elég. Ezekhez több is kell, hiszen ezek a változások nagyon drágák, és nehéz ilyen nagy léptékben bevezetni őket. Emiatt nagyon fontos az energiahatékonyság is. Sokkal kevesebb és sokkal hatékonyabb használatra kell törekednünk. Sokkal messzebbre vezet tehát ez a kérdés, mert ha alaposan megvizsgáljuk az éghajlatváltozás problematikáját, azt látjuk, hogy a probléma gyökere az emberi túlfogyasztás, az, hogy az egész gazdasági rendszer a folyamatosan növekedő fogyasztásra épül. Nem elég, ha csak ugyanannyit fogyasztunk egy évben, mint az előzőben, mindig többet kell vásárolnunk, napjaink gazdasági modellje ekkor működik jól. Ám ez egy rendkívül problémás modell. Az éghajlatváltozás a jéghegynek csak az egyik csúcsa. Ha az egyik csúcsot lenyomjuk, a jéghegy másik csúcsa fog felbukkanni, és más válságok lesznek. Volt a pénzügyi válság, de egészen bizonyos, hogy további más gazdasági-társadalmi-környezeti válságok robbannak ki majd, hiszen kölcsönből élünk: a Föld erőforrásainak kölcsöneit a jövő generációk terhére használjuk el, és pénzügyileg is folyamatosan többet fogyasztunk el, mint amit valójában megtermelünk.

 

– Mondana néhány konkrétumot ezekről a válságokról?

– A Föld erőforrásai egy bizonyos számú népességet egy bizonyos életszínvonalon tudnak eltartani. Sokáig azt gondoltuk, hogy a túlnépesedés a probléma, és küzdjünk az ellen, ne legyen egyre több ember. Mostanra elég világos lett, hogy nem ez a fő probléma, hiszen bolygónk népessége elég hamar stabilizálódni fog. A Föld számos országában drasztikusan lecsökkent a születések száma, a fejlett világban már inkább az a gond, hogy nem születik elég gyerek. A probléma viszont az, hogy bár az erőforrások végesek, mi folyamatosan többet fogyasztunk, és ez előbb-utóbb oda vezet, hogy elfogynak ezek az erőforrások. Vannak olyan erőforrások, amelyek megújulnak, például a megújuló energiák, mint a Nap energiája, a szél energiája – ami végül is ugyanaz, hiszen a Nap energiájából lesz a szél energiája… Nagyon sok energia viszont nem fog megújulni, százmillió évig kellene várnunk, hogy ugyanannyi olajunk legyen, mint napjainkban, sőt, sokkal több ideig. Ugyanez igaz a szénkészleteinkre, a higanyra vagy a különböző érckészleteinkre. Mivel ezek nem újulnak meg, nem szabadna belőlük többet használnunk, ha azt szeretnénk, hogy az emberiség éljen még ezen a Földön további évezredekig, civilizált körülmények között.

– Egy gazdaság fejlettségét azon mérik, hogy mennyi a GDP-je, az egy főre jutó bruttó termék. Ha viszont ez növekszik, ezzel párhuzamosan növekednek a környezetkárosító anyagok is. Mit lehet ez ellen tenni? Létezik az ún. fenntartható fejlődés elmélete. Megfelelő alternatíva lehet-e ez a korlátlan, környezetet károsító növekedéssel szemben?

– A fenntartható fejlődés elve azt mondja ki, hogy nekünk csak olyan mértékben – vagy olyan módon – szabadna fejlődnünk, ami nem veszélyezteti a következő generációk fejlődését, hogy ők is ugyanilyen, esetleg jobb színvonalon élhessenek, mint mi. Nincs jogunk elvenni az ő jólétüket a mi jólétünk árán. Pontosan a GDP az egyik legnagyobb probléma, hogy azt gondoljuk, attól boldogabb, fejlettebb egy társadalom, hogy ez a mutató folyamatosan növekszik vagy magas szinten van. Ez azonban nagyon rossz mérőszám. Vegyünk példának két országból két családot. Az egyiknél az édesanya otthon marad a gyerekeivel, ezt nem méri a GDP. A másikban azt mondja az édesanya, hogy jobb, ha elmegy dolgozni, de közben fizet, felfogad valakit, hogy vigyázzon a gyerekekre, vagy beadja őket egy bölcsődébe, ami szintén fizetős. Hirtelen a GDP nagyon megnőtt, mert nemcsak az édesanya fizetését nézzük, hanem azt is, amit arra fizetünk, hogy a gyereket ellássák. Ugyan a GDP jóval nagyobb a második esetben, de biztos, hogy jobban járt a társadalom? Vegyünk egy másik példát: ha nagyon sok börtön van, és tele vannak, ezáltal sok munkahely van… annak érdekében, hogy a rabokat ellássuk. És ebben az esetben szintén az a látszat, hogy megnőtt a GDP.

Ami biztató, hogy kezdjük megérteni: azt, hogy egy társadalom mennyire él jól, másképp kellene mérni. A tavalyi év több szempontból is nagyon fontos év volt a világban. Nemcsak a klímaegyezményt fogadták el, aminek rendkívüli a jelentősége, hanem az ENSZ fenntartható fejlődéssel kapcsolatos céljait is. Ezek között az egyik szerintem legfontosabb, amelyik kimondja: az otthoni munkát – például amikor egy asszony vagy egy férfi a család ellátását tekinti elsőrendű feladatának és ezért otthon marad – ugyanúgy értékelni kell, mint egy állásban elvégzett munkát. Magyarország ebből a szempontból élen jár, hiszen nagyon kevés olyan ország van a világon, ahol három évig otthon maradhat gyesen az anya vagy az apa. Itt nem a pénz igazán fontos, hanem a szemlélet: a döntéshozók ugyanolyan fontosnak ismerik el, ha valaki otthon marad a gyerekei mellett anyaként vagy apaként, mintha a munkahelyén dolgozna, például ugyanúgy beleszámít a nyugdíjba, és így tovább…

– Tudományos előrejelzések szerint fennáll annak veszélye, hogy a Föld egyes területein – Közel-Kelet, Észak- és Közép-Afrika – néhány évtizeden belül a kibírhatatlan forróság, szárazság és vízhiány miatt nem lehet majd élni, ezért hatalmas, több száz milliós tömegek indulhatnak meg Európa felé. Mások pedig azt vizionálják, hogy a felmelegedés miatt elolvadnak a jéghegyek és a gleccserek, így országok, államok tűnhetnek el a Föld színéről. Mennyire reálisak Ön szerint ezek a tragikus előrejelzések?

– Bizonyos félelmek mindenképpen reálisak. Az, hogy néhány évtizeden belül több ország eltűnik a Föld színéről, sajnos valószínű. Nehéz lesz, de azért remélem, meg tudjuk még állítani az éghajlatváltozást úgy, hogy ne kerüljön erre sor. Ehhez az szükséges, hogy a Föld hőmérséklete ne haladja meg a 2, de inkább az 1,5 Celsius-fokos felmelegedést az ipari forradalom előttihez képest. Azzal kapcsolatban, hogy egyes területeken lehetetlenné válik az élet, két dolgot kell vizsgálnunk. Az egyik, hogy milyen erősek lesznek az éghajlatváltozás helyi hatásai, a másik, hogy mennyire képesek az ott élők ehhez alkalmazkodni. A Közel-Keleten most is vannak olyan területek, melyek rettenetesen forrók és szárazak, az idén már 52 fokot is mértek, lakott területen. Viszont az olajországoknak borzasztóan sok pénzük van, ők tudnak ehhez alkalmazkodni: légkondicionált helyeken élnek folyamatosan, importálják az élelmiszert, erőművekkel sótalanítják a tenger vizét, hogy locsolhassák a mangóültetvényeket és pálmasorokat. Afrika nagy részein viszont akár csak egy aszályos év már elég ahhoz, hogy az emberek rákényszerüljenek az elköltözésre, hiszen aki maga termeli meg az élelmiszerét, annak nincs pénze arra, hogy importált élelmiszert vegyen magának. Az éghajlatváltozások a legszegényebb részeket érintik, akkor is, ha a hatások fizikailag nem ott a legerősebbek.

Nagyon lényeges, hogy mindez Ferenc pápa környezetvédelemmel foglalkozó enciklikájába is bekerült, hiszen ez a jelenség tovább mélyíti a gazdagok és a szegények közötti különbséget. A gazdagok legfeljebb beköltöznek a teljesen légkondicionált, minden szükséges dologgal ellátott területeikre, folytatva mindazt a tevékenységet, amivel magukat tovább tudják gazdagítani, a szegények viszont elveszítik még azt a kevés természeti erőforrást is, ami rendelkezésükre állt, hogy valami megélhetést teremtsenek maguknak.

 

– Ez viszont előbb-utóbb könnyen társadalmi robbanáshoz vezethet…

– Sajnos ez szinte bizonyos, hogy így lesz. Az előbb említetteken kívül az is társadalmi problémákhoz fog vezetni, amikor nem használunk majd több olajat. Jelenleg a Föld néhány országa mesterségesen tart fenn luxus életszínvonalat az olajbevételekből, ahelyett, hogy inkább többet ruházna be értelmes, jövőépítő célokra, más gazdasági tevékenységek fejlesztésére: eddig nem volt erre szükségük. Remélem, hogy időben rádöbbennek, szükségük lesz erre, mert ezekben az országokban is sokan élnek. S ha nem lesz többé olajbevételük, rendkívül súlyos társadalmi-gazdasági-szociális problémákkal lesznek kénytelenek szembenézni egy olyan régióban, amely politikailag sem túlzottan stabil.

– Vannak olyan prognózisok, melyek szerint az afrikai szegény régiókból a század közepe táján 700-800 millió ember megindul Európa felé…

– Sajnos ennek is megvan a reális veszélye. Már a mostani menekültválsággal összefüggésben is sokan állítják azt, hogy ennek egyik oka az éghajlatváltozás. Sokszor a politikai konfliktusok is arról szólnak, hogy hiányoznak a minőségi élethez szükséges erőforrások, és az ezekért való küzdelem okozza a politikai feszültségeket, esetleg háborúkat. Ezért mondják azt sokan, hogy a menekültválság okai között szerepelnek az éghajlatváltozások miatt egyre jobban szűkülő megélhetési lehetőségek.

– Hogyan lehetne enyhíteni ezeket a jelenleg megoldhatatlannak látszó válságokat?

– Hál’ Istennek a fejlett társadalmak egyre inkább felismerik, hogy ez így nem mehet tovább. De most már lépni is kellene. Üdvözlendő, hogy a legfelső politikai vezetésben is megvan erre az akarat. Ha egy évvel ezelőtt beszélgettünk volna, sokkal pesszimistábban láttam volna a helyzetet. Tavaly óta viszont forradalmi változások zajlottak le, olyanok, melyekre szinte senki sem mert gondolni, hogy megtörténik.

Kezdődött Ferenc pápa már említett, környezetvédelemről szóló enciklikájával. Ez hatalmas dolog volt, hogy a világ egyik legfontosabb vezetője hatalmas erkölcsi tekintélyének teljes súlyával e mellé az ügy mellé, mint az általa legfontosabbnak tekintett globális probléma mellé állt. És ráadásul nem is csak a katolikus közösségnek, hanem a Földön élő minden jóakaratú embernek címezte az enciklikát, tovább növelve ezzel az ügy súlyát. Aztán megszülettek az ENSZ fenntartható fejlődéssel kapcsolatos céljai, melyek mellé odaállt gyakorlatilag az egész világ. Az év végén pedig megszületett a párizsi klímaegyezmény, egy konferencia végén, melyre százötven államfő utazott el Párizsba. Ez még soha nem fordult elő a világtörténelemben, hogy ennyi államfő legyen egy tető alatt, és megegyezzen egy ekkora horderejű nemzetközi ügyben. Idén áprilisban pedig százhetvennégy vezető írta alá a párizsi egyezményt az első lehetséges alkalommal – szintén világrekord. Nagyon fontos, hogy Magyarország az elsők között iktatta törvénybe ezt. Pár nappal ezelőtt pedig az Egyesült Államok és Kína is ratifikálta. Mindez forradalmi lépés volt.

Ezzel azonban még nincs vége a tennivalóknak. Az, hogy meglegyen a legmagasabb politikai elkötelezettség, alapvetően fontos. A társadalomban sokan érzik úgy, hogy további lépésekre van szükség. Nálunk, Magyarországon például még sokan, a politikai és a cégvezetők közül is ugyanúgy tervezik a jövőt, mint korábban. Ez azonban ma már nem működik, minden szinten új jövőt kell tervezni, és ez a jövő remélhetőleg jobb lesz. Ha okosan fogunk neki az éghajlatváltozás kérdésének megoldásához, akkor a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek is csökkenhetnek. Kevesebb lesz a kockázata a gazdasági krízisnek, csökken a szegénység. Sok szempontból jobb világot hozhatunk létre. Ez most utópiának hangzik, de az összes ENSZ-ország elfogadta a Fenntartható Fejlődési Célokat, ezek jó részében javulást lehetne elérni, ha az éghajlatváltozás megoldása során azokat a módszereket választjuk, melyek a problémát a gyökereinél fogva oldják meg, és nem csak a felszínen.

– A Biblia szerint a teremtő Isten azt mondta az első emberpárnak, hogy hajtsák uralmuk alá a Földet. Vannak, akik ezt úgy értelmezik, hogy ebbe bolygónk kizsákmányolása is beletartozik. Hogyan vélekedik erről?

– Teljesen nyilvánvaló, hogy ez az értelmezés nem állja meg a helyét. Ha uralomról van is szó, ez egy felelősségteljes uralmat kellene, hogy jelentsen. Az vitathatatlan, hogy mi vagyunk az urai a Földnek, sokszor irányítói is a természeti folyamatoknak és változásoknak. Ám a Jóisten arra is gyakran felhívja a figyelmünket, hogy egy hatalmas rendszer picinyke részei vagyunk, és ezt az uralmat alázattal és felelősséggel kell gyakorolnunk. Ha nem tudunk alázatosak lenni Istennel, embertársainkkal és a természeti folyamatokkal szemben, akkor vége lesz az uralmunknak is. Csak az tud hosszú ideig uralkodó maradni, akire jellemző az alázat és a másokkal szembeni felelősségtudat. Tudnunk kell: ahogyan önmagunk szervezetét sem zsigerelhetjük ki a végtelenségig, úgy a Föld erőforrásait sem pazarolhatjuk el.

– Beszélgetésünkben többször is szóba került Ferenc pápa környezetvédelemmel foglalkozó enciklikája. A Szentatya ebben az emberi kapzsiság, mohóság veszélyeire is figyelmeztetett, amely végül is feléli a Föld javait, és egy végletekig igazságtalan gazdasági-társadalmi rendszert konzervál, mely mindent alárendel a profitnak, miközben emberek százmilliói élnek nyomorúságos körülmények között.

– Ez így van. A társadalmi-gazdasági problémáink jelentős része ebből ered. Mindig tovább akarunk nyújtózkodni, mint ameddig a takarónk ér, egyre többet és többet akarunk fogyasztani.

A közelmúltban Budapesten tartották a „nem növekedés” hetét. Ez nagyon fontos tudományág, mely többek között azzal is foglalkozik, hogyan lehet egy gazdasági rendszert alapítani, amelyben úgy élünk jobban, hogy nem vásárolunk állandóan, olyan dolgokat is, melyekre nincs is szükségünk. Vagyis a boldogságot nem a javak felhalmozásában, hanem másban keressük. Németországban például szigorúan szabályozzák a munkaidőt. Lecsökkentik azt, hogy ne legyen az, ami az Egyesült Államokban, ahol az ember először egy pénzkereső, majd pénzköltő gép, boldogságot vásárol intenzíven a kevés szabadidejében. Ha viszont az ember nem keres olyan sokat, de több a szabadideje, sokkal jobban fókuszál a minőségi szabadidő eltöltésre, kiemelt szerepet játszik életében a család, a közösség, a mozgás öröme és a természet szépségei – ezekre építi a boldogságot.

Akkor tudunk ebbe az irányba elmozdulni, ha legalább a szabadidőnkben megtaláljuk azokat a minőségi, értékteremtő tevékenységeket, amik nem pénzért vásárolt boldogságokról szólnak, hanem életre szóló értékekről, mint az emberi kapcsolatok, önkéntes segítő tevékenységek, a helyi értékek és kultúra ápolása, sport, természetjárás, stb. Ez borzasztóan nehéz, hiszen a reklámok és a média teljesen mást sugallnak nekünk, azt, hogy akkor lehetünk csak boldogok, ha még ezt és ezt is megvesszük, vagy ha egzotikus helyekre utazunk. Pedig sok kutatás igazolja, hogy ahol sokkal több ilyet birtokolnak az emberek, nem feltétlenül boldogabbak.

– Ön hívő katolikus, hét gyermek édesanyja. Hogyan mutatkozik ez meg a hivatásában?

– Nyilvánvalóan azt szeretném, ha a világ a rengeteg válság ellenére is olyan irányba fejlődne, hogy a gyerekeimnek szebb élete legyen. A magam területén ezen munkálkodom. Egy szülő teljesen másképp viszonyul a tudományához is, másképp értékeli a dolgokat és másképp alakítja a jövőt is, mint az, akinek nincs gyermeke. Hívő tudósként pedig ugyancsak különleges a felelősségem a teremtett világ, embertársaim és a jövő irányában. Ha valaki csak gazdasági-üzleti szemmel nézi a világot, akkor egy dolog érdekli, hogy a saját cégének hogyan tudná kitermelni a legtöbb profitot, hogy abból ő is nyerjen pénzügyileg. Egy politikus – még a legjobb szándékú is – csak a négyéves ciklusban gondolkodik. A gazdaság és a politika szereplői is rövid távban gondolkodnak, a jövő generációjának érdekeit nem képviselik. Ha viszont az ember igazi hívő, átérzi annak nagyszerűségét, hogy felelősséggel tartozik a jövőnek is. Nemcsak önmaga a fontos, hanem a többi, még meg nem született ember is, és a teremtett környezet is.

Be kell látnunk, hogy képtelenek leszünk megoldani a legfontosabb gazdasági-társadalmi problémákat, amíg az egyenlőtlenségek ilyen nagyok, akár egy országon belül, akár a világban. Építhetünk kerítéseket, de a kérdés az, mekkorákat kell és mennyit építeni, hogy hosszú távon megvédjük magunkat az egyenlőtlenségek okozta feszültségektől. Sokkal inkább azon kellene dolgoznunk, hogy ne legyen szükség kerítés építésére. Csökkenjenek az egyenlőtlenségek, és olyan gazdasági-társadalmi rendszerek jöjjenek létre, melyek nem egy irányba koncentrálják a jövedelmeket, hanem egyenlőbben osztják szét, a rászorultság elvét is figyelembe véve.

Ferenc pápa most avatta szentté Kalkuttai Teréz anyát. Őt az egész világon szeretik, és ez annak jele, hogy minden korban megbecsülik azt az embert, aki egész életét mások szolgálatára szenteli. Ez remény a jövőre nézve is.

Forrás: Magyar Kurír

Fotó: Lambert Attila