Az Isten utáni vágy keresésre és imádásra indít

Az Isten utáni vágy keresésre és imádásra indít

Ferenc pápa január 6-án pénteken, mely Olaszországban egyúttal munkaszüneti nap, szentmisét mutatott be a Szent Péter bazilikában Urunk megjelenése, Vízkereszt ünnepén.

Mert elindultak, látták meg a csillagot…

„Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten és eljöttünk , hogy imádjuk őt (Mt 2,2). A távolról jött bölcsek ezekkel a szavakkal ismertetik meg velünk hosszú vonulásuk értelmét: imádni az újszülöttet – kezdte beszédét a pápa. Látni és imádni őt! Két cselekedet, melyek kitűnnek az evangéliumi elbeszélésben.  Ezek az emberek láttak egy csillagot, mely elindította őket. Valami szokatlant fedeztek fel az égen, mely események megszámlálhatatlan sorozatát indította el. A csillag nem kizárólagosan nekik tündökölt és nem is volt nekik különleges DNS-ük, hogy felfedezzék azt. Ahogy az egyházatyák joggal megjegyezték, a bölcsek nem azért kerekedtek föl, mert látták a csillagot, hanem „azért látták meg a csillagot, mert útnak indultak” – ahogy Aranyszájú Szent János véli. Szívük nyitott volt a távlatok előtt és meg tudták látni azt, amit az ég mutatott, mert bennünk élt a vágy, mely sarkallta őket: nyitottak voltak az újdonságra! – állapította meg a pápa.

A bölcsek vágyakozása tovább él 

A bölcsek így a hívő ember arcképét fejezik ki, annak az embernek az arcáét, aki az Isten után vágyakozik, akinek hiányzik az igazi ház, a mennyei haza. Az összes ember arcát tükrözik ők, akik nem hagyják, hogy elaltassák a szívüket. Az Isten iránti nosztalgikus vágyakozás az ember szívében azért fakad, mert tudja, hogy az evangélium nem múltbeli esemény, hanem a jelené. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy nyitva tartsuk a szemünket az olyan kísérletek előtt, melyek az életet megrövidítik és elszegényítik. Az Isten iránti nosztalgikus vágyakozás a hívő ember emlékezete, mely fellázad a „jajpróféták” sokasága ellen. Ez a vágyakozás ébren tartja a hívő közösség reménységét, mely hétről-hétre fohászkodja: „Jöjj le, Uram, Jézus! – emelte ki a pápa.

Az Isten iránti nosztalgiának a gyökere a múltban van, de nem áll meg ott, hanem elindul a jövő keresésére

Ez a vágyakozás indította az öreg Simeont minden nap a templomba, bizonyossággal tudva, hogy addig nem hal meg, amíg karjába nem zárja az Üdvözítőt. Ez a vágyakozás sarkallta a tékozló fiút, hogy kilépjen önpusztító magatartásából és megkeresse az atyja karjait. Ezt a vágyakozást érzi meg a pásztor a szívében, amikor elhagyja a kilencvenkilencet, hogy megkeresse az egy elveszettet. De ugyanezt érezte meg Mária Magdolna vasárnap hajnalán, hogy a sírhoz futva találkozhasson föltámadt Mesterével. Az Isten iránti nosztalgikus vágyakozás visz ki minket is azokból a meghatározó jellegű köreinkből – hangsúlyozta a pápa –, melyek azt sugallják, hogy semmin sem lehet változtatni. Az Isten iránti vágyakozás megtöri az unalmas alkalmazkodó beleegyezést és arra indít, hogy kötelezzük el magunkat annak a megvalósítására, amire vágyakozunk és amikre szükségünk van. Az Isten iránti nosztalgiának a gyökere a múltban van, de nem áll meg ott, hanem elindul a jövő keresésére.  A „nosztalgikus” hívő a hite indíttatására Isten keresésére indul, mint a bölcsek, a történelem, legrejtettebb helyein, mert szívében tudja, hogy Ura ott várja őt. Kimegy a perifériára, a határokra, a még nem evangelizált helyekre, hogy találkozhasson az Urával. Ám ezt egyáltalán nem a felsőbbrendűség érzetével teszi, hanem olyan koldusként, aki nem feledheti, hogy az Örömhír még felfedezésre váró föld.

Heródes zavara félelemből születik, mely bezárul, ellenőriz és erőszakhoz nyúl       

Ezzel szemben áll Heródes magatartása a palotájában, mindössze pár kilométerre Betlehemtől, ahol nem vetettek számot azzal, ami történt – folytatta a pápa. Miközben a mágusok úton voltak, addig Jeruzsálem aludt. Aludt mindenki és egy követ fújt Heródessel, aki álomba merült, ahelyett, hogy keresésben lenne. Kiégett lelkiismeret érzéstelenítésével aludt és összezavarodott. Félt. Az összezavarodottság pedig a történelmet forradalmasító újdonságok előtt önmagába, saját eredményeibe, ismereteibe, sikereibe zárul. Annak az összezavarodottsága ez, mely a gazdagságára ül, anélkül, hogy tovább látna. Annak a szívében születik meg, mely mindent és mindenkit ellenőrizni akar. Az ilyen ember abba a kultúrába merül, mely minden áron győzni akar, ahol csak a győztesek számára van hely, bármibe is kerüljön az. Ez a zavar félelemből születik, attól való félelem ez, mely kérdést intéz hozzánk, kockára teszi biztonságainkat és igazságainkat, ahogy a világhoz és az élethez tapadunk. Heródes pedig félt, méghozzá azzal a félelemmel, mely arra vezette, hogy bűntény révén szerezzen biztonságot: „Megölöd a kicsiket testben, mert félelemből már megölted őt a szívedben” – idézett a pápa egy egyházatyától.

Ott keresték, ahol a királynak van a helye: Palotában!

Imádni szeretnénk, mint azok az emberek, akik Napkeletről jöttek, hogy imádják őt egy királynak a helyén: palotában! Oda érkeznek a keresésük révén, mert a király palotában születik, udvartartása és szolgái vannak. Ez a jele a hatalmának, sikeres és eredményes életének. Azt lehet elvárni, hogy a királyt tiszteljék, féljék és hízelegjenek neki, de azt már nem szükségképpen, hogy szeressék is őt. Ezek evilág sémái, kicsi bálványai, melyeknek behódolunk: a hatalom, a látszat, a felsőbbség kultusza. Bálványok, melyek csak szomorúságot és rabszolgaságot ígérnek – emelte ki a pápa.

Isten ott is meg akar születni, ahol nem várják és talán nem is akarják…

Éppen onnét kezdődik a messziről jött embereknek a még hosszabb útja, ott kezdődött egy nehezebb és bonyolultabb bátor cselekvés. Felfedezni, hogy akit kerestek, nem lakik palotában, hanem más helyen és nemcsak földrajzilag, hanem egzisztenciális értelemben is. Ott nem láttak csillagot, mely vezette őket, hogy az Istenre találjanak, ami csakis a szabadságban lehetséges és sohasem a zsarnokságban. Felfedezni, hogy ennek az ismeretlen, de várt Királynak a tekintete nem aláz meg, nem tesz rabszolgává, nem börtönöz be. Felfedezni, hogy az Isten tekintete felemel, megbocsát és gyógyít. Hogy Isten ott akart megszületni, ahol nem is várták, de talán nem is akarták. Vagy ahol néha meg is tagadják. Felfedezni, hogy az Isten tekintetében van hely a sérültek, a bántalmazottak, az elhagyottak számára is, hogy az ő erejének és hatalmának a neve: irgalmasság! Milyen messze is van egyesek számára Jeruzsálem Betlehemtől!

Heródes nem tud imádni, mert nem akarja magát megváltoztatni

Heródes nem tud imádni, mert nem akarta és nem is tudta megváltoztatni a tekintetét. Nem mondott le a saját magának kijáró kultuszról, mely vele kezdődött és vele ért véget. Heródes nem tudott imádni, mert az ő célja az volt, hogy őt imádják. A papok sem tudtak imádni, mert jóllehet sokat tudtak és ismerték a jövendöléseket, de nem voltak készek sem elindulni, sem változtatni.

A bölcsek tudnak imádni, mert van bátorságuk haladni és leborulni a kicsi, az igazi szegény és védtelen ismeretlen betlehemi Gyermek előtt

A bölcsek nosztalgiát éreztek, nem akarták többé a megszokott dolgokat. Hozzászoktak, rászoktak koruk Heródeseire és fáradtak voltak tőle. De ott Betlehemben az újdonság és ingyenesség ígérete volt. Ott valami új dolog történt. A bölcsek tudtak imádni, mert volt bátorságuk haladni és leborulni a kicsi előtt, az igazi szegény és védtelen ismeretlen betlehemi Gyermek előtt, akiben felismerték Isten dicsőségét – fejezte be homíliáját Ferenc pápa a Vízkereszt ünnepén tartott szentmise homíliájában.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: REUTERS