Az üdvösség szentsége: bevezetés az eucharisztikus egyháztanba

Az üdvösség szentsége: bevezetés az eucharisztikus egyháztanba

Az Eucharisztia az Egyház életének a szíve: e szentség továbbadása az Egyház hagyományozó küldetésének a legnemesebb része. Ha a minden vasárnap elimádkozott, szentháromságos hitvallásunk az üdvösség misztériumának a tömör, dogmatikai foglalata, akkor az Eucharisztia ugyanezen, jelenvalóvá tett misztériumnak a szakramentális, szentségi összefoglalása. A szentmise – amelynek az újszövetségi neve eucharisztia, azaz hálaadás – egyszerre fejezi ki Isten emberiséget felkaroló mozdulatát, és az ember ezen isteni szeretetre adott, önfelajánló válaszát. Ez a szentség felemeli a jelen teremtett világ elemeit – a kenyeret és a bort – az eszkatologikus „új ég és új föld” elővételezett ünneplésébe, ami a Szentlélek mindent újjáteremtő működése által valósul meg. Az Eucharisztia bár – paradox módon – az Örök Igét visszhangzó szavak által jön létre, ugyanakkor az Ige jelenlétének a legfőbb hordozója és közvetítője is.

Semmi sem fejezi ki teljesebben és koncentráltabban Krisztus önajándékozó szeretetének, halálának és feltámadásának a titkát, valamint e misztérium megváltást hozó jelentőségét, mint a Szent Test és a Szent Vér jelenvalóvá tétele. A húsvéti misztériumból születik meg az Egyház, amely krisztusi közösség – még mielőtt maga tevékenyen közreműködhetne az Eucharisztia megalkotásában és áthagyományozásában – már az Eucharisztia által él. Az Eucharisztia pedig olyan szorosan egybefonódik az Egyház életével, hogy a hagyomány mindkettőt az „üdvösség szentségeként” tartja számon. Ilyen átfogó, eucharisztikus látásmóddal ajándékozza meg az olvasót Msgr. Paul McPartlan idén húsvétra magyarul is megjelent könyve.

A könyv nyolc fejezete – az elmúlt két ciklusban a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjaként szolgáló szerző elmondása szerint – különböző teológiai népszerűsítő előadások anyagából állt össze egységes egésszé. A szöveg két fő részre tagolható. Mindkét részt egy-egy koncentrált fejezet vezeti be, amihez három-három különböző rész szempontokat elmélyítő, és különböző mélységben kidolgozott fejezet csatlakozik. Az első rész alapvető témája az Eucharisztia és Krisztus második eljövetele közötti belső összefüggés megvilágítása. A szerző a bibliai hagyományréteg, a különböző teológiatörténeti korszakok, és a II. Vatikáni Zsinatot előkészítő megújulási törekvések bemutatásával fűzi tovább ezt az alapvető témát.

A második rész vezérfonala az Eucharisztia Egyházat összehívó, majd a missziót szélrózsa minden irányába útnak indító, kettős dinamizmusa. Msgr. McPartlan az ökumenikus kihívások, a szakramentálteológiai kérdések, valamint a kereszténység kulturális missziójának fejtegetésén keresztül viszi tovább ezt a főtémát. A tárgyalás egésze így jól rávilágít a katolikus-keresztény identitás eucharisztikus magvára, egyházi dimenziójára és a kapcsolódó tágas teológiai horizontra. A kötet a szerző egyik terjedelmesebb teológiai művének a közérthető összefoglalása, amelyet immár a magyar olvasó is intellektuálisan és lelkiekben gazdagodva vehet kézbe.

Paul McPartlan: Az üdvösség szentsége – bevezetés az eucharisztikus egyháztanba. L’Harmattan – Sapientia, Budapest, 2015.

Négy rövid szemelvény a könyvből:

„Kiválni, elvegyülni, összehívni, szétküldetni: ez az eucharisztikus Egyház életének ritmusa, ez a »szívverés«. A liturgia víziót és erőt ad a küldetéshez, a küldetés célja pedig a világ egybegyűjtése a liturgikus dicséret eseményében. Röviden: a liturgia és a küldetés elválaszthatatlanul összetartoznak, s mindkettő az Egyház püspökei mint apostolutódok köré szerveződik. Az apostolok az Úrtól kettős utasítást kaptak: »Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre« (1Kor 11,25), valamint »Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot« (Mk 16,15). A II. Vatikáni Zsinat megerősítette, hogy »a püspökök fő hivatalai közt kimagaslik az evangélium hirdetése« (LG 25). De ugyanez a zsinat figyelmeztet arra is, hogy »az eucharisztia az egész evangelizáció forrása és csúcsa« (PO 5; vö. LG 19).”

„Krisztusban az Ószövetségből az Újszövetségbe vezető határozott átmenet valósul meg. Új nép gyűlik köré, amely követi őt az új kivonulás során a mennyei hazába. Ott van az új Jeruzsálem, s abban az új Templom, amely elég nagy ahhoz, hogy magába fogadhassa minden nemzet hódolatát. Ez a nagyszabású liturgia már megkezdődött a földkerekség helyi közösségeiben, minden egyes megünnepelt eucharisztiában.”

„Húsvét vasárnapján Jézus testestül támadt fel a sírból, s a Hitvallásban a keresztények minden vasárnap az elkövetkezendő feltámadásba – a példabeszédek metaforikus nyelvén: az eljövendő aratásba – vetett hitüket vallják meg. Szent Pál hasonlatát felidézve fejezzük ki hitünket abban, hogy a feltámadt Krisztus a beteljesedés kezdete: »Mivel egy ember idézte elő a halált, a halottak is egy ember révén támadnak fel. Amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre is kel. Mindenki, amikor sorra kerül: először Krisztus, majd az ő eljövetelekor mindnyájan, akik Krisztushoz tartoznak. Azután következik a vég.« (1Kor 15,20–24)

A korintusiakhoz intézett szavak azt visszhangozzák, amit Pál a rómaiaknak mondott: »Ha pedig bennetek lakik annak Lelke, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ő, aki (Jézust) feltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti bennetek lakó Lelke által« (Róm 8,11).

Isten az én teljes valómat fel fogja támasztani a Lélek erejében, így én teljesen ott leszek a mennyben a beteljesüléskor (KEK 1000). Továbbá az egész teremtés, amit ebben a testemben tapasztalok meg, a látás, hallás, tapintás és ízlelés érzékeivel, átalakul és megújul majd a krisztusi középpont körül. Amire várunk, az nem kevesebb, mint »az új ég és az új föld« (vö. GS 39), amelyről Szent Péter azt mondja nekünk, hogy maga Jézus ígérte meg (2Pét 3,13), és amelyhez hozzátehetjük, hogy ugyanaz az ígéret, amelyet Izajás próféta által Istentől kaptunk (Iz 65,17; 66,22).”

„Miben áll istenképiségünk lényege? Ha Krisztus Urunkat szemléljük, nemcsak azt tanulhatjuk meg tőle, hogy Isten hogyan kapcsolódott az emberiséghez, hanem azt is, hogy milyen kapcsolata volt a teremtett világ egészével. Ennek fényében, egyedülállóságunk abban keresendő, hogy a természetben – Krisztushoz hasonlóan – a teremtett világ papjaiként lehetünk jelen, akik közvetítenek Istentől a teremtmények felé, és a felajánlásban a teremtményeket fölemelhetik Istenhez.”

Forrás: Vatikáni Rádió