Bábel Balázs gondolatai Szent István első vértanú ünnepén

Bábel Balázs gondolatai Szent István első vértanú ünnepén

Az alábbiakban Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek karácsonymásnapjára, Szent István első vértanú ünnepére szóló gondolatait olvashatják.

A karácsonyi éjszakában az angyalok meghirdették Isten dicsőségét. Lukács evangélista tanúsága szerint „a pásztoroknak jó hírt hirdető angyalt hirtelen nagy mennyei sereg vette körül, Istent dicsőítve ezt zengték: »Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek!«” (Lk 2,14)

A Szent István vértanúságáról szóló híradásban szintén Lukács evangélista írja az Apostolok cselekedeteiben, hogy Szent István Szentlélekkel eltelve fölnézett az égre, látta az Isten dicsőségét és Jézust az Isten jobbján (ApCsel 7,54–55). Az emberi gondolkodásban a dicsőség nagyszerű tettekkel kiérdemelt fényes hírnév, nagy elismerés. Ez a hírnév azonban soha nem maradandó, ahogy a régi latin közmondás íratta sokszor az előkelők sírjára: Sic transit Gloria mundi (Így múlik el a világ dicsősége). De még úgyis álságos az emberi dicsőség, hogy sokszor a hódítók, zsarnokok követelik ki maguknak, ahogy Jézus fogalmazza az utolsó vacsorán a tanítványoknak: „az uralkodók zsarnokoskodnak népükön és akik hatalmat gyakorolnak rajtuk, jótevőiknek hívatják magukat” (Lk 22,26). Olyan kort hagytunk magunk mögött, amikor szolgalelkű emberek egymás után emeltették az emlékműveket, örök dicsőséget hirdetve leigázóinknak.

Az Isten dicsősége azonban egészen más. Egy létezőnek a súlyát, jelentőségét, valóságos értékét mutatja. Mivel Isten a legfőbb és a leghatalmasabb létező az Ő dicsősége a legnagyobb és a legmaradandóbb. Szent István diakónus védekező beszédében a Szentírásban található leghosszabb üdvtörténeti tanítást mondta el, az egész üdvtörténet beszéde nyomán még hallgatóiban is láthatóvá lett. Így kezdte a beszédét: „Testvéreim és atyák, hallgassatok meg! A dicsőség Istene megjelent atyánknak, Ábrahámnak, mikor az még Mezopotámiában tartózkodott” (ApCsel 7,2). S aztán végigvonul az egész üdvtörténeten, a végén egészen eljut Jézus Krisztusig, akinek árulói és gyilkosai lettek ellenségei, akik fogukat vicsorították reá. És ekkor látta Isten dicsőségét. Érdemes felidéznünk az üdvtörténet nagy eseményeiben Isten megjelenéseiben, azaz epifániáiban, hogyan mutatkozott meg az Isten nagysága és dicsősége. Megmutatkozott a teremtésben. A próféták közül különösen Izajás látta, hogy Isten milyen hatalmas, uszályának szegélye is betölti az egész templomot (Iz 6,2). Dicsősége kisugárzott az egész teremtett világba, s a zsoltárosok nem győzik magasztalni érte, az egész föld felett szárnyal dicsősége (108. zsoltár). Csodálatos széles e világon neved, dicsőséged magasztalja a gyermekek ajka (8,2). A bölcsességi irodalom pedig az értelem fényénél hirdeti a népeknek, hogy Isten a világmindenséggel alapot vetett, hogy a mindenség szilárdan álljon (Sirák 42,17). Az Ószövetség nagyjainak is kinyilatkoztatta magát, s különösen Mózesnek, aki a vele való találkozás után ragyogó arccal tért vissza (Kiv 34,29). Legfőképpen az üdvösségtörténet folyamán Istent nagy szabadító tettei tették kézzel foghatóvá. Az Egyiptomból való szabadulás, ahol a szövetség Istene abban találta meg dicsőségét, hogy megmentette és felemelte népét. Dicsősége nem más, mint szeretete és hűsége népe iránt. Majd újból megtapasztalta a választott nép a száműzetés prófétáinál hallott tanítást, hogy népét hazavezeti, dicsősége egyetemes és végleges lesz, és majd elküldi szolgáját, mi már tudjuk, a Messiást, azaz Jézus Krisztust, akinek azt mondta: „te vagy az én szolgám, benned nyilatkoztatom ki dicsőségemet” (Iz 49,3).

Jézus Krisztus, jóllehet a világ szemei elöl rejtetten és csendben született, nyilvános működésétől kezdve kinyilatkoztatta az Atya nagyságát, emberi létének célját az Atya megdicsőítésében jelölte meg. Megváltói művének halála és feltámadása lett Isten dicsőségének a kinyilvánítása, ez a legragyogóbb teofánia, istenmegjelenés, amit az idők teljességében az emberiségnek adott.

Nekünk folytatnunk kell Isten dicsőítését, a keresztényeknek feladata, hogy Krisztus megdicsőülése teljesebbé váljék. A keresztények a Szentlélek által jutnak el Krisztus ismeretére, és gazdagságának birtoklására, ahogy Szent István diakónust is a Szentlélek töltötte be, ezért tudott bátran és bölcsen szólni és megkövezésekor Jézushoz hasonlóan imádkozni: „Uram Jézus, vedd magadhoz lelkemet”.

Amikor megkereszteltek bennünket, szent krizmával kenték meg homlokunkat, hogy krisztusi emberré legyünk, ez adja a mi keresztény méltóságunkat. Ennek a méltóságnak a tudata késztet bennünket, hogy mi is Isten dicsőítői legyünk. Miért kell Istent dicsőítenünk? – tehetnénk fel a kérdést. Isten nem szorul rá a mi dicsőítésünkre, nekünk van szükségünk arra, hogy dicsőítsük Őt, mert az emberi természet olyan, hogy valakit mindig dicsőít. Legrosszabb esetben önmagát, sztárokat, rövid életű celebeket, politikusokat. De az ember igazi fölemelkedését Isten dicsőítése adja meg.

Mindennapi tetteink, de végül még a keresztény névért való szenvedés is dicsőséggé válik (1Pét 4,15). Szent István diakónus arra tanít bennünket, hogy ne csak szóval valljuk meg Isten dicsőségét, hanem életünkkel is. A liturgikus záró könyörgés, a „Dicsőség az Atyának, Fiúnak és a Szentléleknek…”, valamint katolikus köszöntésünk: „Dicsértessék a Jézus Krisztus” akkor válik hitelessé, ha napról napra jócselekedeteinkkel Jézus Krisztushoz és Egyházához való hűségünkben éljük meg ezt.

Kalocsa, 2016 Karácsonyán

† Balázs s. k.
é r s e k

Forrás: Magyar Kurír

Fotó: világháló