Bezák: A saját életemet akarom élni

Bezák: A saját életemet akarom élni

2012 karácsonya előtt Róbert Bezák a Vasárnapnak beszélt először arról, hogy él a leváltása óta, mi bántja őt, és miben reménykedik. Azóta három és fél év telt el, de ügyében nem történt előrelépés.

Az utóbbi időben ugyan minden illetékes azt hangoztatja, mennyire szeretne segíteni neki, a valóságban azonban senki nem tett semmit. A volt nagyszombati érsek a csalódás ellenére is azt mondja, leváltása óta ez lesz az első békés karácsonya, mert tudatosította, hogy a saját útját kell járnia.

Idén áprilisban fogadta önt Ferenc pápa. Az önnel rokonszenvezők közül sokan azt hitték, hogy ez már a rehabilitáció előjele. Ön is ebben a várakozásban élt?

Emlékeztetnék a 2014. július 25-i nyilvános audienciára is, ahol Ferenc pápának átadtam a levelemet, amelyben a segítségét kértem. Ahelyett, hogy felajánlotta volna, hogy meghallgat, Ouellet bíboroshoz küldött. Tudtam, számomra ez nem járható út, hiszen a bíboros aktív részese volt leváltásomnak, de kértem, hogy fogadjon. A vele folytatott beszélgetés során értettem meg, hogy a leváltás oka valóban az a tizenegy kérdés volt, amelyet a Vatikánból kaptam. A bíboros elmondta, hogy önmagában egyik kérdés sem lett volna elég ahhoz, hogy leváltsanak, de így együtt már igen. Ha nem válaszoltam volna rájuk, akkor is ugyanaz lett volna a sorsom, mert az a tizenegy pont vádirat volt. Innen kezdve nem voltak nagy elvárásaim.

Vagyis azért váltották le, mert edzőterembe járt, farmert hordott, és az érseki hivatal épületében éttermet nyitott?

Azok számára, akik Szlovákiában előkészítették a leváltásomat, ezek elégséges oknak bizonyultak. A legfontosabb az volt, hogy nem viselkedtem megfelelően az elődömmel, mert az egyházban érvényes szabály szerint azok, akik fontos tisztséget töltöttek be, érinthetetlenek. Edzőterembe járni a nyilvános zuhanyozók miatt kockázatos, az egyházi rendezvényeken kívül keresni az emberek társaságát pedig egyenesen tilos, mint ahogy az is, hogy valaki a saját megfontolása szerint válassza ki a munkatársait. De a legnagyobb bűn az, ha az embernek saját ötletei vannak, és rendet akar teremteni az egyház pénzügyeiben. Sokáig el sem akartam hinni, hogy a névtelen gyalázkodásnak akkora súlya lehet a Vatikánban, hogy három év után leváltsanak egy érseket. Azt gondoltam, az én érveim is számítanak. Nem így volt, ha eléggé befolyásos emberek érdeke fűződik hozzá, akkor ennyi is elég.

Mindezek után reménykedett még abban, hogy fogadja önt a pápa?

Az áprilisi audiencia leginkább engem lepett meg, mert nagyon furcsa, már-már komikus körülmények között került rá sor. A meghívót Vlk bíborosnak küldték, aki még 2014 szeptemberében kért pápai audienciát számomra, és azt írták benne, hogy a »Róbert Bezák ügyében« kért fogadásról van szó. Én semmilyen meghívót nem kaptam, de úgy döntöttem, Rómába utazom, mert abban az időben volt a Vatikánban hivatalos látogatáson Andrej Kiska köztársasági elnök. Tudtam, hogy a pápa előtt említést tesz rólam, és a közelben akartam lenni. Másnap kellett a pápának fogadnia Vlk bíborost, és úgy döntöttem, hogy egészen az apostoli palota recepciójáig kísérem őt. Ott tudtuk meg, hogy a pápa engem vár, de Vlk bíboros is elkísérhetett. Egyrészt örültem, hogy végre fogad a pápa, másrészt már ott hatalmába kerített a kellemetlen érzés, hogy az egész csak hatalmi játszmák eredménye, és a mód, ahogy bejutottam hozzá, méltatlan a Vatikánhoz. A szervezők annyira a véletlenre bízták a dolgot, hogy akár ott sem kellett volna lennem.

Az audienciáról a Szentszék azt írta Szlovákiába küldött levelében, hogy csak a pápa baráti gesztusa volt, és leváltásáról szó sem esett. A novemberi ad limina látogatást követően már a szlovákiai püspökök is arról beszéltek, hogy a pápa a leváltása körülményeiről kérdezte önt, és azt ígérte, áttanulmányozza az ügy dokumentumait. Ön volt ott, tehát mi az igazság?

Az egész audiencia folyamán kizárólag a leváltásomról beszéltünk. Elmagyaráztam a pápának, hogy nem a hivatalba való visszahelyezésemet kérem, csak azt szeretném, ha tisztázná, mire vagyok nyugalmazott érsekként jogosult. Figyelmesen hallgatott, nem mondta azt, hogy a püspökök leváltásakor nem ad a Vatikán dekrétumot, csak az L´Osservatore Romano lapban teszi közzé a hírt. Sajnálatát fejezte ki a történtek miatt, és elnézést kért a sérelemért, amelyet az egyház okozott nekem. Végül elkérte a telefonszámomat, és azt ígérte, hogy felhív.

Azóta több mint nyolc hónap telt el, és nem hívta. Csalódott emiatt?

A pápa volt az utolsó instancia a földön, akihez fordulhattam. De azt, hogy az ügyemmel senki sem akar foglalkozni, már a Szentszék szomorú levele után felfogtam. Az érintettek nyilván ilyen értelemben tájékoztatták Ferenc pápát is. Három hónappal az audiencia után egy bíboros megkérdezte őt, mit kíván tenni Bezák-ügyben. A pápa csak annyit mondott, hogy nem akar erről hallani. Akkor értettem meg, hogy a Vatikán szempontjából fontosabb a globális felmelegedés, a világbéke vagy a szegénység. Az olyan problémákra, mint az enyém, majd csak akkor kerülhet sor, ha ezeket mind megoldja. Pedig az egyháznak állítólag minden ember számít…

Mindezek tükrében hogyan értelmezzük a szlovák püspökök nyilatkozatait arról, mennyire szeretne a pápa, és persze ők is, segíteni önnek?

Mint az emberek megnyugtatását célzó üzeneteket. Más jelentőségük nincs, mert én konkrét igyekezetet nem tapasztaltam. Ferenc pápával április 10-én találkoztam, ha akart volna valamit tenni értem, már rég megtette volna. A szlovák püspököktől csak azt hallottam, hogy ők csupán a pápának engedelmeskedtek. Amíg nem fogadott a pápa, egyikük sem érdeklődött irántam – ha most mást állítanak, nem mondanak igazat. Azt, hogy meghívtak a sasvári búcsúba, vagy a médián keresztül üzengetnek nekem, nem értékelem úgy, hogy keresik a megoldást. Ezek a gesztusok csak a nyilvánosságnak szólnak, hogy utólag elmondhassák: lám, mi mindent megtettünk, ő a büszke és keményfejű. Nem, nem vagyok az, csak kétkedem a szándékuk őszinteségében, mert túl sok idő telt el. Bármit kínálnának, az már nem rólam szólna, hanem arról, hogy ők visszanyerjék az elvesztett nyugalmukat.

Az elmúlt három és fél év alatt sok illetékesnek írt, személyesen keresett fel a világban több bíborost, kétszer találkozott a pápával. Mikor jött el az a pillanat, amikor tudatosította, hogy ennek már semmi értelme, más utat kell választania?

Minél komolyabban veszi az ember a hivatását, annál nehezebb elfogadnia, hogy semmit sem tehet azért, hogy gyakorolhassa. Akik pedig tehetnének valamit, azok nem akarnak. Tavaly voltam a perugiai bíborosnál, aki Ferenc pápa barátja. Miután meghallgatott, azt mondta, megért engem, de személyesen nem akar kötelezettséget vállalni az ügyemben. Akkor kezdtem felfogni, hogy egyedül maradtam, és esélyem sincs kiharcolni az igazságomat. De nagyon nehéz folyamat volt, amíg elfogadtam, hogy csak két lehetőségem van: vagy ennek a sérelemnek a túsza maradok, vagy próbálom megtalálni a saját utam.

Milyen jelentősége volt ebben a folyamatban az egyéves bussolengói tartózkodásnak?

Bussolengo nem az a hely volt, ahol megoldódhatott volna a sorsom. Azzal, hogy hajlandó voltam odamenni, a feljebbvalóimnak akartam jelezni az előzékenységemet, és azt hittem, hogy ha fizikailag is közelebb leszek a Vatikánhoz, hamarabb eljuthatok a pápához. De amikor azt láttam, hogy az illetékesektől akár holtom napjáig is ott maradhatok, hazajöttem. Akiknek romantikus elképzeléseik vannak a kolostori életről, azok most biztosan azzal érvelnének, hogy miért nem tetszett nekem a nyugalom, az elmélkedés, az idős szerzetestestvérek szolgálata. Azért, mert az egész ottlétnek számomra nem volt mélyebb, belső értelme. A kolostorban élő hat szerzetes átlagéletkora 84 év volt, mindegyikük azért volt ott, hogy békében töltse hátralevő napjait. Nem vártak új kihívásokra, nem érdekelte őket a külvilág. 54 éves voltam, nekem még nem tűnt elégséges programnak, hogy várjam a halált.

Valamilyen értelemben felszabadító érzés volt, amikor felfogta, hogy már nincs mire várnia?

Inkább fájdalmas elfogadása annak, hogy már semmin nem tudok változtatni, de végeredményben ez is megnyugvást hozott. Sok kommentárt olvasok arról, hogyan kellene viselkednem, milyen alázattal kellene beállnom a sorba és hasznosítanom a kapott talentumokat, de mindebben hiányolom az emberi sors iránti tiszteletet. Mintha mindenről meg kellene feledkeznem csak azért, hogy a szlovákiai katolikus egyházban újra egység és békesség honoljon. Az ilyen látszólagos békességhez, amely azon alapszik, hogy a problémákat szőnyeg alá söpörjük, és az emberi méltóságot megtagadjuk, nem kívánok asszisztálni.

Akkor nem marad más hátra, mint újrakezdeni az életét.

A velem rokonszenvezők részéről is érzek egyfajta elvárást, hogy nem kellene feladnom. Tovább kellene írnom a leveleket, kérni, kopogtatni, és egyszer biztosan meghallgattatok. Csakhogy számomra minden nap fontos, mert ez az én életem. Több mint három évet szenteltem belőle a várakozásnak, itt az ideje, hogy váltsak. Figyeltem, hogyan békéltek meg hasonló helyzetekkel mások, és láttam, hogy egyesek képesek voltak országot váltani is azért, hogy új életet kezdhessenek. Valahol mélyen biztosan nyomot hagytak bennük az átéltek, de az új kihívások segítenek nekik abban, hogy továbblépjenek. Ebben bízom én is.

Milyen kihívásokról gondolkodik?

Amikor úgy döntöttem, hogy pap leszek, azt hittem, ebben a szolgálatban élem le az életem. Nagyon nehéz az embernek 55 évesen átformálnia a személyiségét, és elhitetnie magával, hogy másra is képes lehet még. De ha az elmúlt három évben megtanultam valamit, akkor azt, hogy a jót nem csak a püspöki hivatalból lehet szolgálni. Évekig etikával foglalkoztam, nyelveket beszélek, ezekkel összefüggésben talán még tudok valamit nyújtani az embereknek.

Az utóbbi három és fél évben alaposabban kiismerhette az egyház intézményét, mint papsága harmincöt éve alatt. Milyennek látja most?

Ezt az intézményt is emberek alkotják, és a Vatikánból érkező hírek arról tanúskodnak, hogy éppolyan bűnösök, mint mi, többiek. Nagy hiba, hogy az egyház nem építette ki maga körül a külső ellenőrzés mechanizmusát, és sokan, akik az intézményen belül magasra jutottak, megszereztek bizonyos jogokat, megfeledkeznek a kötelességeikről. Olyan kijelentést is hallottam, hogy a Vatikánnak mindent szabad, és semmit nem muszáj. Mintha az egyház már olyan szent volna, hogy ellenőrzésre sincs szüksége. Pedig a vatikáni bank átszervezése csak azután kezdődött el, hogy a világi pénzintézetek nem akartak kereskedni vele, a pedofil papokra az áldozatok figyelmeztettek, a bíborosok fényűző életmódjára az újságírók. Az egyház csak akkor kezdett el megoldást keresni, amikor kitört a botrány. Igaz, az embereknek nem kell számot adnia, de épp ebben rejlik a veszély, hogy egyes képviselői kisajátítják az igazságot. És ahelyett, hogy elgondolkodnának a bírálatok felett, azok felett ítélkeznek, akik figyelmeztetnek a hibákra.

Az ön esetében is ez történt…

Akkor tudatosult ez bennem, amikor megtudtam, milyen fontos személyiségek voltak érdekeltek abban, hogy az Edward Garba Alapítvány pénzügyi tranzakciói New Yorktól Rómáig ne kerüljenek nyilvánosságra. A leváltásom körülményeinek kivizsgálása azokon múlik, akik az egészet megrendezték. Ez a huszonkettes csapdája. A szentszéki államtitkárságon is voltak olyan magas rangú tisztségviselők, akik megszólaltak, hogy egy püspök leváltásának nem ez a módja, de ezzel véget is ért a dolog. Egy idő múlva mindenki felfogta, hogy ha nem akar rosszat magának, jobb, ha ezt nem bolygatja.

Egy évig ideiglenes körülmények között élt Szlovákiában, egy évig Bussolengóban, egy éve a testvérénél lakik. Van már elképzelése a következő éveket illetően?

Nincsenek hosszú távú terveim. Amikor pap lettem, Krisztus iránt köteleztem el magam, nem az anyagi biztonságom megteremtésével foglalkoztam. Most kénytelen leszek a saját megélhetésemről gondoskodni, mint azok a papok, akik a kommunizmus alatt nem kaptak működési engedélyt az államtól. Civil közegben, a hozzám legközelebb állók között kell megtalálnom a lehetőségeimet. Papként a hívők közösségéért éltem, az egyház intézménye volt a hátterem. Most a családom jelenti számomra ezt, és a negyedik parancsolat értelmében a szüleimről szeretnék gondoskodni. Nagyon megviselték őket a velem történtek, elérkezett az ideje, hogy legalább részben kárpótoljam őket.

Egy pap mindenkié és senkié, az emberek között él, mégis magányosan. Hogyan tud ennyi év után alkalmazkodni a civil léthez?

Fokozatosan fedezem fel a személyes kapcsolatok szépségét és nehézségeit. Időnként ez is nehéz próbatétel, mert a szeretet nagyságát nem a magasztos pillanatok, hanem a napi súrlódások teszik próbára. A világ arra tanít bennünket, hogy meg kell valósítanunk önmagunkat, karriert csinálni és nagy dolgokat létrehozni, de azt hiszem, a túlzott aktivitás gyakran csak menekvés a valóságból. Sokkal nehezebb és szebb minden napot úgy megélni, hogy azokhoz legyünk jók, akik mellettünk vannak. Ezen fogok igyekezni, és remélem, hogy az én életemben is eljön a csendes, békés hétköznapok ideje.

Támogatói is sokan rezignációként értelmezhetik, hogy nem kíván nyilvános szerepet vállalni.

A valóság elfogadása nem jelenti azt, hogy az ember feladja, ellenkezőleg: nagyon sok erő kell hozzá. Az emberek többsége jelképet akart látni bennem, és persze, mindenki a saját elképzelései szerint. Nekem pedig valamennyi elképzelésnek meg kellene felelnem, a megaláztatásokat engedelmesen tűrő paptól egészen az egyházi viszonyok megváltoztatásáért harcoló hősig. Én azonban egyik szerepben sem találom magam, mert nem az az életem értelme, hogy jelképpé váljak. Sokan biztosítanak az együttérzésükről és támogatásukról, de nem alapozhatom a további létem mások jóakaratára és sajnálatára. Úgy érzem, senkinek az életét nem befolyásoltam olyan mértékben, hogy lekötelezettnek kellene éreznem magam. Tudom, hogy egyesek csalódni fognak, de el kell fogadniuk, hogy a saját életemet akarom élni.

Leváltása óta ez lesz a negyedik karácsony. Milyenek voltak az előzőek?

Az elsőt úgy éltem meg, mint egy furcsa álmot. Nem tudtam elhinni, hogy annyi év papság után visszatértem a gyerekkoromba, és otthon ülök a szüleimmel. A bussolengói karácsony nagyon nyomasztó és nehéz volt. Harmadik hete voltam ott, azt reméltem, hogy az ünnepi hangulat segít beilleszkednem, de épp az hiányzott. Tavaly karácsonyra jöttem haza, de még mindig arra vártam, hogy valaminek történnie kell. Most már nem várok és az illetékesektől nem is akarok semmit, ez a karácsony számomra is más élet kezdete lesz. Érzem, hogy kész vagyok rá, új útra léptem, és már nem akarok hátranézni.

A pap számára a karácsony a hívek szolgálatával telik. Képes civilként is örülni az ünnepnek?

Papként a karácsonyi időben gyóntattam, segítettem a templom díszítésében és miséztem, most a családi előkészületekből veszem ki a részem. Leegyszerűsödött az életem, de a karácsony ezen az egyszerű szinten is az Istengyermek megszületése felett érzett örömről szól. Amíg ezt az örömöt meg tudjuk osztani a hozzánk közel állókkal, nem kopik meg az ünnep varázsa.

Vannak, akik úgy vélik, nincs is jogunk ünnepelni, amikor a világban háborúk dúlnak, terrortámadásoktól kell tartanunk, milliók menekülnek az otthonukból. Csendesebben, fények nélkül kellene a világ keresztényeinek megülniük az idei karácsonyt?

Minél rosszabb a helyzet a világban, vagy akár a magánéletünkben is, annál nagyobb szükségünk van a remény picike szikrájára. Bármilyen csapás ér bennünket, kell, hogy legyen annyi erőnk és bátorságunk, hogy a jót beengedjük az életünkbe, egyébként elpusztít a gonosz. Elég egy gyenge fénysugár, amely áthatol a vigasztalan sötétségen, hogy az ember elhiggye: véget ér az éjszaka. A karácsony ilyen isteni fénysugár az életünkben, nem szabad lemondanunk róla. Mert ha a reménynek ezt a picike lángját sem őrizzük, mindent elveszíthetünk.

Forrás: ujszo.com

Kép: ujszo.com