December 27. – Szent János apostol és evangélista

December 27. – Szent János apostol és evangélista

 

 

22100BF Az Úr tanítványai köréből János kiemelkedő személyiség: Péter után ő a legfontosabb az apostolkollégiumban. Az apostolok közül csak Szent Pál fogható hozzá fogékonyság és a teológiai gondolkodás mélysége tekintetében.

 A négy evangélista közül az ő szimbóluma a sas, melynek szárnyalása, magas röpte és napra figyelő tekintete jól kifejezi János sajátságait. A negyedik evangéliumban csak úgy szerepel, mint ,,a tanítvány, akit Jézus szeretett”, s ez olyan jelző, amelyet a tanítványok közül senki más nem visel.

 A szentírásmagyarázókat sokáig foglalkoztatta a kifejezés: ,,a tanítvány, akit Jézus szeretett”. Kétségtelen, hogy János Péterrel és Jakabbal együtt kiemelkedő szerepet vitt az apostolok körében. Ők hárman alkotják azt a legszűkebb kört az Úr körül, akik vele lehetnek kiváltságos pillanatokban: a színeváltozás hegyén, Jairus házában és az Olajfák hegyén a vérrel verítékezéskor. De még e három közül is János áll a legközelebb az Üdvözítő szívéhez, mert az utolsó vacsorán nem Péter, nem is Jakab, hanem ő hajthatta a fejét Jézus keblére. És húsvét vasárnapjának reggelén, amikor Mária Magdolna futva hozta a hírt, hogy üres az Úr sírja, Péterrel együtt futásnak eredt, látni a mondottakat, s ő, a fiatalabb ért oda elsőnek.

 És János valóban fiatal volt, ha meggondoljuk, hogy az evangéliumot 90–100 között írja, Krisztus nyilvános működése pedig 28–30 közé esett. Így János volt az apostolkollégiumban a Benjamin, akit az Úr a legjobban szeretett.

 Élete utolsó időszakáról sajnos keveset beszélnek a hiteles történeti források. Sőt, e forrásokban megjelenik egy János nevű presbiter alakja, akiről nem lehet biztonsággal megállapítani, hogy azonos-e az apostollal, vagy másvalakiről van-e szó. A hagyomány azonban azt mondja, hogy János Efezusban munkálkodott, és igen magas korban halt meg. Az evangéliuma utolsó részéből is erre lehet következtetni (21,22 skk.).

 Abból azonban, hogy ő volt a ,,kicsi”, s hogy az Úr annyira szerette, nem szabad a kényeztetés felé szabadjára engedni a képzeletünket. Már akkor kemény munkásélet állt mögötte, amikor Jézus hívó szava hangzik feléje, hiszen halász volt a testvérével, Jakabbal együtt. A szülői házban, Zebedeus és Szalóme házában sem a puha kényelem uralkodott. Ugyanazt a nem is veszélytelen foglalkozást űzte napról napra, mint a másik testvérpár, Simon és András. Az evangélium elején pedig kiderül, hogy János már talált is magának egy szigorú mestert, és csatlakozott Keresztelő Jánoshoz, annyira szíven találta a mennyek országa közeledtét hirdető prófétai szó.

 Nem sokkal később az Üdvözítő maga is kinyilvánította, hogy Jánost nem puhafából faragták: a bátyjával, Jakabbal együtt a ,,mennydörgés fiainak” nevezi őket (Mk 3,17). Ez a név jelzi, hogy nagyon is a cselekvés emberei voltak mindketten, s olykor dühös türelmetlenséggel ki is törtek. ,,Mester — jelentette az egyik napon János az Úrnak –, láttunk valakit, aki a nevedben ördögöt űzött, de nem tart velünk. Megtiltottuk neki, mert nem tartozik közénk!” (Mk 9,37). Vagy-vagy: ilyen radikálisan érti János a tanítványok jogait és kötelességeit.

 Egy másik eset még jellemzőbb. Jézus tanítványaival együtt a szamaritánusok egyik falujához közeledett. A falubeliek, amikor látták, hogy Jeruzsálem felé tartó zarándokok, nem adtak nekik szállást. Akkor Zebedeus két fia megszólalt: ,,Uram, ha akarod, lehívjuk az égből az istennyilát, hadd pusztítsa el őket!” (Lk 9,54). Mindjárt ott helyben Isten büntető ítéletével akarja megtorolni a Mester irányában megmutatkozó ellenséges magatartást.

 Azon sem csodálkozhatunk, hogy egy szép napon éppen ez a két tanítvány áll oda Jézus elé, hogy személyes várakozásuk és reményük beteljesedését kérjék tőle. A vágyuk pedig az, hogy Jézus intézze úgy, hogy egyikük a balján, másikuk a jobbján kapjon helyet dicsősége országában (Mk 10,30–37). De a megdicsőüléshez az út a szenvedésen át vezet, ezért a Messiásnak vissza kell utasítania a tanítványok kérését, akik még mindig a nép körében élő, harcos Messiás várásában gondolkodnak. A válasz most is a mennydörgés fiaira jellemző buzgóság: a szívükben égő szeretet meggondolatlanságával, nem számolva a következményekkel, föltétel nélkül hajlandónak mutatkoznak arra, hogy igyanak az Úr kelyhéből, a szenvedések kelyhéből, és részt vállaljanak a keresztségben, melyet Krisztus magára vesz (Mk 10,38–40).

 Krisztus a maga Messiás voltának kinyilatkoztatását a kereszt felé vezető úton nyilvánította ki. A készség pedig, amelyet János mutatott, nem volt üres szólam. Szeretete hősies és hűséges volt, s ennek legszebb bizonyságát az evangélium akkor szolgáltatja, amikor elmondja, hogy a szeretett tanítvány követte Mesterét végig a keresztúton. Ott állt a kereszt alatt is Jézus anyja mellett, és ott hallotta a szót: ,,Asszony, íme a te fiad!… Íme, a te anyád!” (19,26).

 Krisztus megváltó halála és föltámadása a mennydörgés fiainak temperamentumos tettrekészségét is megkeresztelte és megtisztította. Ettől kezdve János minden erejével és képességével a megfeszített, de megdicsőült Messiás örömhírét hirdeti.

 Szent Pál oszlopnak nevezi Jánost Péterrel és Jakabbal együtt, amikor arról beszél, hogy ők hárman a kéznyújtásukkal fejezték ki egyetértésüket a pogányok közötti evangelizációval, és hitelesítették a Pál által hirdetett evangéliumot (Gal 2,9).

 A Tizenkettő közül Péteren kívül csak Jánost említi név szerint Szent Lukács az Apostolok Cselekedeteiben: ,,Ítéljétek meg magatok, helyes volna-e Isten előtt, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre!” — így válaszolt Péter, Jánossal együtt bátran a főtanácsnak arra a parancsára, hogy többé nem beszélhetnek Jézusról (3,1–11; 4,13–22; 8,14–25).

 Mindarról, amit látott és hallott, János akkor sem hallgatott, amikor kitört a zsidó–római háború, és Jeruzsálem, valamint a templom pusztulása megpecsételte Izrael sorsát (Kr. u. 70). Annyi bizonyos, hogy mindaddig, amíg Szent Pál Efezusban működött, János nem járt ott (54–57 között). Annak azonban semmi nem szól ellene, hogy a zsidó háború kitörésekor János sok más kereszténnyel együtt elhagyta Palesztinát, és az akkori világ egyik nagyvárosában, Efezusban telepedett meg, ahogy ezt a hagyomány mondja.

 Ünnepét a nyugati egyházban a 6. század óta, december 27-én ülik.

 

kép: santiebeati.it

forrás: katolikus.hu