„Égtem, égtem, de el nem égtem…”

„Égtem, égtem, de el nem égtem…”

2014. szeptember 7.-én Szepsiben a helyi önkormányzat és a történelmi egyházak emléktábla avatással és áldással emlékeztek meg a 220 éve történt nagy tűzvészről, amelyben szinte sértetlenül csak egy kapu, az un. Szojka-kapu maradt meg. Ez az egyetlen műemlék, amely az 1794-es tűzvészt átvészelte. Akkor a városban sok minden leégett. A templomoknak csak a falai maradtak meg, de csodamód, kicsit megpörkölve ugyan, de a kapu megmaradt, ami ma Kassán a Kelet-szlovákiai Múzeumban található. 1996-ban másolat készült a kapuról, ami nem mesze egykori helyétől, a református templom melletti parkban, a Fő utca 33. sz. ház előtt lett felállítva. A kapun latin felirat is olvasható, magyar fordítása: „égtem, égtem, de el nem égtem…”.

 Az emlékünnepségen Ing. Iván László, alpolgármester köszöntő szavai után, Dr. Halász Péter helyi történész kutatásai alapján, Ing. Zachariás István, a város polgármestere mondott ünnepi köszöntőt és leleplezte a Lukács János készítette emléktáblát, amit a történelmi egyházak képviselői megáldottak.

 Az emléktábla avatás és áldás szomorú esemény kapcsán történt. Akkor nemcsak óriási anyagi, szellemi kár keletkezett, de többen életüket is vesztették. Miért emlegetjük – kérdezhetnénk. Mert megmaradtunk. Hálát adunk, hogy őseink újra kezdték és folytatták az abba hagyott munkát. Nekünk is ezt kell tennünk. Minden viszontagság ellenére újra kell kezdeni, folytatni a jót. Okosabban, bátrabban, körültekintőbben, megalapozottabban – de folytatni. Sőt, jobban, mert az idén emlékezünk a zsidók, a cigányok, a nácizmus ártatlan áldozatai deportálásának 70. évfordulójára is. Sokak holteste a haláltáborok kemencéinek tűzében égett el.

Az évforduló kapcsán az egybegyűltek a Szentlélek fényét, világosságát, bátorságát kérték, meghallani és megszívlelni Isten igéjét: a tágas kapu és a széles út, a romlásba visz. De a szűk kapu és a keskeny út, az életre vezet. Együtt imádkoztak, hogy életük útját a Mindenható parancsai szerint járják és így ideát áldást, odaát pedig örök boldogságot nyerjenek Attól, Aki van.

 A szepsi római katolikus templomról és plébánosáról az első írásos említés az 1290. december 21.-én kelt III. Endre király kiváltságlevelében olvasható. A 11. században Szent István Király rendelete kimondta, hogy minden 10 község építsen egy templomot. Valószínűleg Szepsi, az akkor még Szekeres-falva első temploma is így épülhetett a Szentlélek tiszteletére. Ha igen, akkor ez lehetett az elődje annak a 14. században épült háromhajós, csúcsíves építménynek, amelynek mára már csak a szentélye maradt meg.

 Az okiratok arról is tanúskodnak, hogy 1449-ben a husziták vereséget mérve a magyar hadakra, elfoglalták a környéket. A várost és a templomot kőfallal erősítették meg. Egy 1558-ból fennmaradt okiratban az olvasható, hogy ekkor már minden egyházi javadalom, a templom, a parókia, a malom és a szántóföldek új birtokosa a szepsi református egyház. Ekkor az egész város a katolikus papon és két hívőn kívül mindnyájan protestáns hiten voltak. A javadalmak használatáról hasonló tényt rögzít az 1646-ból származó okirat is.

 Az ellenreformáció, a rekatolizálás idejében a templom többször cserélt gazdát, mígnem a Rákóczi – szabadságharc leverése után, 1711-ben végleg vissza nem került a katolikus egyház tulajdonába. A templom azonban 1794. augusztus 27.-én tűzvészben leégett. Aznap kigyulladt Zergely János lakatosmester háza és az ebből keletkezett tűztől csaknem az egész város elhamvadt. Leégett mindkét templom, elolvadtak a harangok. A tűz martalékává lettek az iskolák, a parókiák, több lakóház is. Sőt, a tragédia emberáldozatot is követelt.

 A katolikus templom a tűzvész után elhagyatottan állt, mígnem 1796-ban egy országos gyűjtésből fel nem újították. Hajóját ekkor látták el a 12 dór oszlopon nyugvó boltozattal. 1854-ben a templom ismét leégett, a harangok is elpusztultak. A templomot újból felújították, a toronytető 1862-ben készült, de 1900-ban közveszélyes volta miatt le kellett bontani. Belső tere is többször kényszerült felújításra. Nagy átalakuláson ment át a templom külseje és belseje a millennium emlékére, 1895/96-ban. A templom szentélyét és hajóját kifestették és ekkor állították fel a templom három új oltárát és a szószéket. A főoltár a legrégibb, ami állítólag a szomolnoki templomból származik. Az utolsó nagy építkezés a második világháború után történt. A templom pitvarában látható az ellenreformáció nagy alakjának, Herkópáternek, Herkó János, ferences szerzetesnek homokkőből készült domborműve. A templomkertbe még az 1800-as években is temettek, de már csak papi személyeket és nemeseket. A plébánia egyházi szempontból előbb az esztergomi, később az egri püspökséghez, az abaújvári esperességhez tartozott. Jelenleg a kassai érsek egyik esperességi központja. Gótikus temploma idegenforgalmi nevezetesség. Belső festése 2005-ben volt. Új liturgikus terét és oltárát 2010. augusztus 23.-án konszekrálta Bernard Bober, kassai érsek.

 1711 után a templom nélkül maradt református hívek a temetőben építettek egy deszkatemplomot és folyamatosan kérvényezték a kőtemplom építését, amire az engedélyt 1772. július 6.-án kapták meg. 1773-ban felépült a templom, de csak fatoronnyal, ahogyan azt az akkori engedély lehetővé tette. Az 1781-es türelmi rendelet értelmében már kőtornyot és kerítést is építhettek. A torony 1789-ben készült el, ami egy éven belül ledőlt. Újraépítették, de pár év múlva, 1794-ben, a nagy tűzvészben szintén leégett, leszakadtak a harangok is. 1795 végére azonban újra építették. A második világháborúig sértetlenül állt, amikor is a visszavonuló német hadsereg mindkét templom tornyát felrobbantotta, tönkretéve ezzel a templombelsőket is. Az új rendszer a református templom tornyát nem engedte eredeti magasságába visszaépíteni. A közelmúltban végzett felújítás során egyedi faragott szószék és kiegészítők kerültek a templomba. A városban a reformáció elterjedésétől kezdve az 1800-as évek második feléig a reformátusok voltak többségben, és később is jelentős helyet foglaltak el a város szellemi életében. Híres iskolájuk és énekkaruk volt. Jelenleg mintegy 1000 főre tehető Szepsiben a reformátusok száma, akiknek többsége a magyar etnikumhoz tartozik.

 A szepsi zsidóságról csak az 1850-es évek után beszélhetünk, holott évszázadokon át jelen voltak a város gazdasági életében. A tokaji borkereskedelem és az észak felé haladó áruforgalom nagy része az ő kezükön ment keresztül. A zsidó kereskedők a ma már Szepsihez tartozó Bodollón éltek. Üzleteik ugyan Szepsiben voltak, de a törvények értelmében, éjszakára el kellett hagyniuk a várost. II. József a „kalapos király” nyitotta meg előttük a szabad királyi városokat és ekkor kezdődött el a falvakból való tömeges betelepedésük a városokba. Szepsibe a zsidók 1848 után kezdenek bevándorolni Bodollóból. A Bodollói Izraelita Rabbinátus 1850 elején tette át székhelyét Szepsibe. A város nyugati részében megnyitották temetőjüket, amit később boltozatos bejáratú kőfallal vettek körül. Utoljára az 1960-as végén temetkeztek ide. 1939-ben 211 zsidó élt a 2280 lakosú városban. Az utolsó szepsi főrabbi, Tannenbaum Mózes volt, aki az 1925-ös palesztinai utazásáról könyvet írt, „Mózes utazásai” címmel. A hitleri törvények következtében 1944 nyarán a szepsi zsidóságot is gettóba zárták, innen Kassára, majd az auschwitzi megsemmisítő táborba deportálták. Kevesen tudtak elbújni és a haláltáborból még kevesebben térhettek vissza. Kb. 20-ra tehető a II. világháború után hazakerült szepsi zsidók száma. Ezeknek nagy része az átélt borzalmak hatására kitelepült Izraelbe. Sajnos, sokan odaégtek, elégtek, mint annyi más érték a város történelme során. Az igazak sorsa azonban Isten kezében van, ezért rájuk is hatványosan vonatkozik „égtem, égtem, de el nem égtem…”.

 GB.