“Együtt tudjuk megmutatni Isten irgalmát”- Ferenc pápa beszéde a lundi székesegyházban

“Együtt tudjuk megmutatni Isten irgalmát”- Ferenc pápa beszéde a lundi székesegyházban

Október 31-én, a reformáció emléknapján Ferenc pápa részt vett azon az ökumenikus imán, amelyet a Lutheránus Világszövetség és az Apostoli Szentszék szervezett. A világszövetség főtitkára után a Szentatya is szólt a jelenlévőkhöz, beszédét teljes terjedelmében közöljük.

Maradjatok bennem, és én tibennetek [maradok]” (Jn 15,4). Ezek a szavak, amelyeket Jézus az utolsó vacsorához kapcsolódóan mondott, lehetővé teszik, hogy beleláthassunk Krisztus szívébe, mielőtt véglegesen odaadja önmagát értünk a kereszten. Hallhatjuk irántunk érzett szeretetének szívveréseit, valamint arra irányuló vágyát, hogy egységben legyenek mindazok, akik hisznek őbenne. Azt mondja nekünk, hogy ő az igazi szőlőtő, mi pedig a szőlővesszők vagyunk; és hogy, amint ő egységben van az Atyával, úgy kell nekünk is egységben lennünk ővele, ha gyümölcsöt akarunk hozni.

Ezen az imatalálkozón, itt, Lundban, szeretnénk kifejezni azon vágyunkat, hogy egységben maradjunk vele, és így életünk legyen. Ezért kérjük őt: „Urunk, segíts kegyelmeddel, hogy szorosabb egységben legyünk veled, hogy hatékonyabb tanúságot tehessünk együtt a hitről, a reményről és a szeretetről!” Alkalom ez arra is, hogy hálát adjunk Istennek annak az eltérő egyházi közösségekhez tartozó számos testvérünknek az erőfeszítéséért, akik nem törődtek bele a megosztottságba, hanem elevenen tartották a reményt, hogy létrejön a kiengesztelődés mindazok között, akik hisznek az egyetlen Úrban.

Katolikusok és evangélikusok elkezdtünk együtt járni a kiengesztelődés útján. Most, az 1517-es reformációról való közös megemlékezés alkalmával új lehetőségünk nyílik egy közös út elfogadására, azon út elfogadására, amely az utóbbi ötven évben nyerte el formáját a Lutheránus Világszövetség és a Katolikus Egyház közötti ökumenikus párbeszédben. Nem nyugodhatunk bele a megosztottságba és az eltávolodásba, amelyet a szakadás eredményezett közöttünk. Lehetőségünk van arra, hogy helyrehozzuk történelmünk egyik meghatározó szakaszát azáltal, hogy felülemelkedünk a vitákon és a félreértéseken, amelyek gyakran akadályoztak abban, hogy megértsük egymást.

Jézus azt mondja nekünk, hogy az Atya a szőlősgazda (vö. Jn 15,1), aki gondozza és megmetszi a szőlőt, hogy az bőségesebb gyümölcsöt hozzon (vö. Jn 15,2). Az Atya folytonosan törődik azzal, milyen a kapcsolatunk Jézussal, hogy lássa, valóban egységben vagyunk-e vele (vö. Jn 15,5). Néz minket, és szerető tekintete bátorít, hogy megtisztítsuk a múltat és dolgozzunk a jelenben, hogy valóra váltsuk az általa olyannyira áhított jövőbeli egységet.

Nekünk is szeretettel és őszintén kell múltunkra tekintenünk, el kell ismernünk, hogy hibáztunk, és bocsánatot kell kérnünk: egyedül Isten a bíró. Ugyanazzal az őszinteséggel és szeretettel kell elismernünk, hogy megosztottságunk eltávolodott Isten népe eredendő megérzésétől, hiszen a nép ösztönösen egységben kíván maradni, és hogy ezt a megosztottságot történelmileg inkább e világ hatalmasságai állandósították, mintsem a hívő nép, amely mindig és mindenhol rászorul Jó Pásztora biztos és gyengéd vezetésére. Mindazonáltal mindkét fél részéről őszinte szándék mutatkozott az igaz hit megvallására és megvédésére, de annak is tudatában vagyunk, hogy félelemből és előítélettel bezárkóztunk a mások által más hangsúllyal és eltérő megfogalmazással vallott hittől. II. János Pál pápa azt mondta: „Nem vezethet bennünket az a vágy, hogy a történelem bíráivá emelkedjünk, hanem egyedül az a vágy tölthet el minket, hogy jobban megértsük az eseményeket és az igazság hordozóivá váljunk” (Üzenet Johannes Willebrands bíborosnak, a Keresztény Egységtitkárság elnökének, 1983. október 31.). Isten a szőlő gazdája, aki végtelen szeretettel gondozza és védelmezi azt; engedjük, hogy meghasson minket Isten tekintete; az egyetlen dolog, amire vágyik, az, hogy élő szőlővesszőként egységben maradjunk Fiával, Jézussal. Amikor ezzel az új tekintettel nézünk a történelemre, nem a történtek megvalósíthatatlan kijavítására törekszünk, hanem arra, hogy „másként fogalmazzuk meg azt, ami történt” (Lutheránus–Római Katolikus Egységbizottság: A szembenállástól a közösségig, 2013. június17., 16. pont).

Jézus emlékeztet minket: „Nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5). Ő az, aki támogat és bátorít bennünket, hogy keressük, miként válhat az egység egyre nyilvánvalóbb valósággá. Kétségtelen, hogy a szakadás végtelen sok szenvedés és meg nem értés forrása volt, ugyanakkor arra az őszinte tudatosításra is elvezetett minket, hogy nélküle semmit sem tehetünk, és megadta annak lehetőségét, hogy hitünk bizonyos szempontjait jobban megértsük. Hálával ismerjük el: a reformáció hozzájárult ahhoz, hogy a Szentírás jobban a középpontba kerüljön az egyház életében. Isten szavának a Szentírásban való közös hallgatása által a Katolikus Egyház és az ötven évvel ezelőtt megalakult Lutheránus Világszövetség közötti párbeszédben jelentős lépéseket tettünk előre. Kérjük az Urat, hogy az ő szava tartson egységben minket, hiszen az a tápláléknak és életnek a forrása, indítása nélkül semmit sem tehetünk.

Luther Márton lelki tapasztalata kérdőre von és emlékeztet minket arra, hogy Isten nélkül semmit sem tehetünk. „Miként találhatok rá egy kegyelmes Istenre?” Ez a kérdés foglalkoztatta állandóan Luthert. Az Istennel való igaz kapcsolat ugyanis az élet meghatározó kérdése. Amint tudjuk, Luther ezt a kegyelmes Istent a megtestesült, meghalt és feltámadt Jézus Krisztus örömhírében találta meg. Az „egyedül az isteni kegyelem által” fogalmával arra emlékeztet minket, hogy mindig Isten a kezdeményező, és ő megelőz minden emberi választ, jóllehet készteti is az embert erre a válaszra. Következésképpen a megigazulás tana az Istennel szemközti emberi létezés lényegét fejezi ki.

Jézus közbenjár értünk közvetítőként az Atyánál, és kéri őt tanítványai egységéért, hogy „higgyen a világ” (Jn 17,21). Ez az, ami megerősít minket, és arra ösztönöz, hogy Jézushoz kapcsolódjunk, és buzgón kérjük: „Add meg nekünk az egység ajándékát, hogy higgyen a világ a te irgalmasságod hatalmában!” Ez az a tanúságtétel, amelyet a világ vár tőlünk. Mi, keresztények annyira leszünk az irgalmasság hiteles tanúi, amennyire a megbocsátás, a megújulás és a kiengesztelődés mindennapi tapasztalat lesz közöttünk. Együtt hirdetni tudjuk, s együtt kézzelfoghatóan és örömmel meg tudjuk mutatni Isten irgalmát, ha védelmezzük és szolgáljuk minden ember méltóságát. E nélkül a világnak és a világban nyújtott szolgálat nélkül a keresztény hit nem teljes.

Evangélikusok és katolikusok együtt imádkozunk ebben a székesegyházban, és tudjuk, hogy Isten nélkül semmit sem tehetünk. Kérjük segítségét, hogy vele egységben lévő, élő tagok legyünk, akik mindig rászorulnak kegyelmére, hogy együtt elvihessük az ő szavát a világnak, mely rászorul az ő gyengédségére és irgalmára.

 

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóközpont/ Magyar Kurír

Fotó: Vatikáni Rádió