Ferenc pápa a római Flaminio-temetőben: Virágaink a remény és a ránk váró ünnep jelei!

Ferenc pápa a római Flaminio-temetőben: Virágaink a remény és a ránk váró ünnep jelei!

Halottak napján délután a Szentatya a római Flaminio-temetőben mutatott be szentmisét. Szabadon fogalmazott rövid beszédében a halál elkerülhetetlenségéről és a csalhatatlan remény bizonyosságáról elmélkedett.

Ferenc pápa teljes homíliáját közreadjuk.

Jób sötétben volt, a halál kapujában. És abban szorongással, fájdalommal, szenvedéssel teli helyzetben Jób reménységet hirdet: „Tudom, hogy megváltóm él, és végül feltámadok a földből… testemben látom meg Istenemet, én magam látom majd őt: saját szememmel” (Jób 19,25.27).

A halottakra való emlékezésnek két jellemzője van. Egyik a szomorúság: egy temető szomorú, szeretteinkre emlékeztet, akik már elmentek, de a jövőre, a halálra is emlékeztet. Ebben a szomorúságban azonban mi virágokat hozunk, a reménység jeleként, azt is mondhatnám, az ünnep jeleként, amely még később ránk vár, nem most. A szomorúság keveredik a reménységgel. Ez az, amit mindannyian érzünk ma ezen a szertartáson, amikor emlékezünk szeretteinkre, földi maradványaik mellett, és remény tölt el minket.

Azt is érezzük, hogy ez a remény segít bennünket, hiszen nekünk is meg kell tennünk ezt az utat. Mindnyájan meg fogjuk tenni ezt az utat. Előbb vagy utóbb, de mindnyájan. Fájdalommal, több vagy kevesebb fájdalommal, de mindnyájan. De a remény virágával, azzal az erős kötéllel, amely a túlvilágba vet horgonyt. És ez a horgony nem csal meg: ez a feltámadás reménye.

Aki ezt az utat előttünk elsőként tette meg, az Jézus. Mi azt az utat járjuk végig, amelyen ő végigment. És aki megnyitotta a kaput, az ő maga, Jézus: keresztjével megnyitotta a reménység kapuját, megnyitotta nekünk a kaput, hogy bemehessünk oda, ahol majd szemléljük Istent. „Tudom, hogy megváltóm él, és végül feltámadok a földből… testemben látom meg Istenemet, én magam látom majd őt: saját szememmel.”

Ma ezzel a kettős emlékezéssel térjünk haza: emlékezünk a múltra, szeretteinkre, akik már elmentek; és emlékezünk a jövőre, az útra, amelyet meg fogunk tenni. Azzal a bizonyossággal, annak biztos tudatában, ami Jézus ajkáról fakadt: „És én feltámasztom az utolsó napon” (Jn 6,40).

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: news.va