Ferenc pápa a virágvasárnapi szentmisén: A valódi szeretet konkrét szolgálatot jelent

Ferenc pápa a virágvasárnapi szentmisén: A valódi szeretet konkrét szolgálatot jelent

Március 20-án a Szent Péter téren mutatta be a Szentatya a virágvasárnapi ünnepi szentmisét, melynek végén külön köszöntötte a fiatalokat a 31. ifjúsági világnap alkalmából.

A pápa homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

„Áldott, aki jön az Úr nevében” (vö. Lk 19,38) – kiáltotta az ünneplő tömeg Jézus fogadásakor. Lelkesedésüket mi is átvettük: a pálma- és olajágak lengetésével kifejeztük dicséretünket és örömünket, illetve azt a vágyunkat, hogy mi is fogadjuk a hozzánk érkező Jézust. Igen, amint bevonult Jeruzsálembe, ugyanúgy szeretne bevonulni városainkba és életünkbe. Amint az evangéliumban tette, egy szamárcsikó hátán, hozzánk is alázatosan érkezik, de „az Úr nevében” jön: isteni szeretetének hatalmával megbocsátja bűneinket, kiengesztel minket az Atyával és önmagunkkal.

Jézus örül annak, ahogyan a nép kifejezi szeretetét, amikor pedig a farizeusok arra intik, hogy hallgattassa el az őt dicsérő gyermekeket és a többi embert, ezt válaszolja: „Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani” (Lk 19,40). Semmi sem tudta megfékezni a Jézus bevonulása miatti lelkesedést. Fontos, hogy semmi se gátolja meg, hogy benne találjuk meg örömünk forrását, az igazi örömet, amely megmarad és békét ad; mert egyedül Jézus szabadít ki a bűn, a halál, a félelem és a szomorúság kötelékeiből.

A mai liturgia viszont arra tanít minket, hogy az Úr nem győzelmi bevonulással és nem látványos csodákkal mentett meg minket. A szentleckében Pál apostol két igével foglalja össze a megváltás menetét: „kiüresítette” és „megalázta” önmagát (Fil 2,7.8). Ez a két ige azt érezteti meg velünk, milyen messzire ment el értünk szeretetében Isten. Jézus kiüresítette önmagát: lemondott Isten Fiának dicsőségéről, és ember fiává lett, hogy ő, aki bűn nélküli, mindenben együttérző legyen velünk, bűnösökkel. Mi több: a „szolga állapotában” élt közöttünk (Fil 2,7): nem királyként, nem fejedelemként, hanem szolgaként. Tehát megalázta önmagát, megalázkodása mélységének pedig, amelyet a nagyhét megmutat nekünk, nincs alja.

Ennek a mindvégig tartó (Jn 13,1) szeretetnek az első gesztusa a lábmosás. „Az Úr és a Mester” (Jn 13,14) egészen tanítványai lábáig alacsonyodik, ahogyan egyedül a szolgák tették. Példájával megmutatta nekünk: rászorulunk, hogy szeretete elérjen bennünket, hogy lehajoljon hozzánk; nélküle nem boldogulunk, nem tudunk szeretni, ha ő előbb nem szeret bennünket, ha nem tapasztaljuk meg az ő döbbenetes gyengédségét, és ha nem fogadjuk el, hogy a valódi szeretet konkrét szolgálatot jelent.

De ez csak a kezdet. A megaláztatás, melyet Jézus elszenved, a passióban válik legsúlyosabbá: egyik tanítványa, akit kiválasztott és barátjának hívott, harminc dénárért eladja és csókkal elárulja. A többiek szinte mind elfutnak, és magára hagyják. Péter háromszor árulja el a templom udvarában. Megalázzák lelkében gúnyolódással, gyalázással, köpködéssel, és testében is durva erőszakot szenved: a verés, az ostorozás és a töviskoszorú felismerhetetlenné teszi kinézetét. A vallási és politikai hatóságok megbélyegzését és igazságtalan ítéletét is elszenvedi, [azt mondják]: bűnt követett el, és becstelennek bizonyult. Pilátus azután elküldi Heródeshez, ő pedig visszaküldi a római kormányzóhoz: nemcsak minden igazságosságot tagadnak meg Jézustól, hanem a közömbösséget is megérzi bőrén, mert senki sem akarja vállalni a felelősséget sorsáért. És gondolok arra a rengeteg emberre, a sok kieresztettre, a sok menekültre, azokra, akinek sorsáért sokan nem akarnak felelősséget vállalni. A tömeg, amely nem sokkal korábban még dicsőítette, dicsérő szavait vádló kiáltásokra cseréli, sőt azt akarja, hogy helyette egy gyilkost bocsássanak szabadon.

Így érkezik el Jézus a kereszthalálhoz, a legfájdalmasabb és legmegalázóbb halálformához, amelyben csak az árulóknak, a rabszolgáknak, a legelvetemültebb bűnözőknek volt részük. Az egyedüllét, a rágalom és a fájdalom még nem jelenti lecsupaszodásának csúcsát. Hogy mindenben együttérző legyen velünk, a kereszten megtapasztalja az Atyától való titokzatos elhagyatottságot is. Az elhagyatottságban azonban imádkozik, és rábízza magát: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46). Az akasztófán függve túl azon, hogy kinevetik, az utolsó kísértéssel is megküzd: provokálják, hogy szálljon le a keresztről, hogy erővel győzze le a rosszat, és egy hatalmas, legyőzhetetlen isten arcát mutassa fel. Jézus viszont épp itt, a megsemmisülés csúcsán, Isten igazi arcát nyilatkoztatja ki: az irgalmasságot. Megbocsát az őt megfeszítőknek, megnyitja a paradicsomot a bűnbánó rablónak és megérinti a százados szívét. Ha a rossz misztériuma szakadékos mélységű is, végtelen az a szeretet, amely átment rajta, elérkezve a sírhoz és a poklokhoz, magára véve minden fájdalmunkat, hogy megszabadítson tőlük, hogy fényt hozzon a sötétségbe, életet a halálba, szeretetet a gyűlöletbe.

Nagyon idegennek tűnhet számunkra az, ahogyan Isten cselekszik, aki megsemmisült értünk, amikor nekünk az is nehezünkre esik, hogy egy kicsit megfeledkezzünk magunkról. Ő azért jön, hogy megmentsen minket. Arra hív, hogy az ő útját válasszuk: a szolgálat, az odaadás, az önmagunkról való megfeledkezés útját. Rá tudunk lépni erre az útra, ha megállunk egy kicsit ezekben a napokban, hogy nézzük a keresztre feszített Jézust: ő „Isten tanszéke”. Arra hívlak titeket, hogy ezen a héten gyakran nézzünk Istennek erre a „tanszékére”, hogy eltanuljuk az alázatos szeretetet, amely megment és életet ad, hogy elutasítsuk az önzést, a hatalomra és a hírnévre való törekvést. Megalázkodásával Jézus arra hív minket, hogy az ő útján járjunk. Fordítsuk tekintetünket feléje, kérjük a kegyelmet, hogy legalább valamit megértsünk értünk való kiüresedésének e misztériumából, és így, csendben szemléljük ennek a hétnek a misztériumát.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás és fotó: Magyar Kurír