„Ferenc pápa atyai-testvéri kapcsolattal ajándékozott meg” – interjú XVI. Benedek emeritus pápával

„Ferenc pápa atyai-testvéri kapcsolattal ajándékozott meg” – interjú XVI. Benedek emeritus pápával

Augusztus 25-én jelent meg a Vatikán napilapjában, a L’Osservatore Romanóban Elio Guerriero interjúja a nyugalomba vonult pápával, amelyben lemondása okairól, Ferenc pápával való kapcsolatáról vall. A beszélgetés teljes fordítását közöljük.

Fenyegető felhők borítják Róma egét, de amikor a Mater Ecclesiae-be, a visszavonult pápa rezidenciájára érkezem, nem várt napsugár emeli ki a Szent Péter kupolája és a vatikáni kertek közötti összhangot. „Az én paradicsomom” – jegyezte meg egy korábbi látogatásom alkalmával XVI. Benedek. Bekísérnek a terembe, mely magánkönyvtárként is szolgál, és Jean Leclercq könyvének címe jut eszembe: A betűk szeretete és az Isten utáni vágy. XVI. Benedek idézte is ezt a könyvet a bernardinusok párizsi kolostorában mondott híres beszédében.

Néhány perc múlva megérkezik a pápa, a szokásos mosolyával és udvariasságával köszönt, majd azt mondja: „Tizenötnél járok.” Nem értem, ezért ő megismétli: „Elolvastam tizenöt fejezetet.” Őszintén meglepődöm. Néhány hónappal korábban elküldtem neki a könyv nagy részét, de egyáltalán nem számítottam arra, hogy az egészet el is olvassa. [Augusztus 30-án kerül az olasz könyvesboltokba Elio Guerriero részletes Ratzinger-életrajza, Ferenc pápa előszavával, mellékletben az alábbi interjúval: Servitore di Dio e dell’umanità. La biografia di Benedetto XVI (Isten és az emberiség szolgája. XVI. Benedek életrajza), Mondadori, Milano, 2016, 542 oldal – a ford.] Odaadom neki a többi fejezetet, azzal a megjegyzéssel, hogy már csak kevés hiányzik. Elégedett azzal, amit olvasott, ezért hozzáteszem: „Nem zavarná, ha feltennék néhány kérdést interjúszerűen?” Úgy válaszol, mint mindig, kedvesen és gyakorlatiasan: „Tegye csak fel a kérdéseket, aztán küldje el nekem az egész szöveget, és majd meglátjuk.” Nyilvánvalóan kérésének megfelelően járok el. Bizonyos idő múlva megírja nekem engedélyét az interjú közzétételére. Nem marad más hátra, minthogy ismételten köszönetet mondjak megszavazott bizalmáért.

– Szentatya, amikor a legutóbbi alkalommal, 2011-ben, látogatást tett Németországban, azt mondta: „Nem szabad lemondani Istenről!” És ezt is: „Ahol Isten van, ott jövő is van.” Nem sajnálta, hogy éppen a hit évében kellett abbahagynia?

– Természetesen nagyon szerettem volna befejezni a hit évét és megírni a hitről szóló enciklikát, amelynek a Deus caritas esttel megkezdett utat kellett volna lezárnia. Ahogyan Dante mondja, a szeretet, mely a napot és a többi csillagot mozgatja, Isten jelenlétébe húz, vezet minket, mely reményt és jövőt ad nekünk. Válsághelyzetben a legjobb magatartás az, ha Isten elé állunk azzal a vággyal, hogy újra rátaláljunk a hitre, hogy tovább tudjunk haladni az élet útján. Az Úr pedig nagy örömmel fogadja vágyunkat, és világosságot gyújt, mely vezet minket életünk zarándokútján. Ez a szentek tapasztalata, Keresztes Szent Jánosé, a Gyermek Jézusról nevezett Szent Terézé. 2013-ban viszont számos feladat várt rám, melyekről úgy gondoltam, nem tudom teljesíteni őket.

– Melyek voltak ezek a feladatok?

– Főképpen az ifjúsági világtalálkozó, amelynek már rögzítve volt az időpontja, 2013 nyarán kellett megtartani Rio de Janeiróban, Brazíliában. Ezzel kapcsolatban volt két nagyon konkrét meggyőződésem. A mexikói és kubai utam után azt éreztem, hogy nem vagyok képes többé ilyen megterhelő utazásra. II. János Pál úgy gondolta el ezeket a világtalálkozókat, hogy a pápa fizikai jelenléte nélkülözhetetlen. Nem lehetett televíziós összeköttetésre vagy más technikai megoldásra gondolni. Ez is olyan körülmény volt, amely miatt a lemondás számomra kötelesség volt. Végül biztos voltam abban, hogy a hit éve az én jelenlétem nélkül is ugyanúgy szépen befejeződik majd. A hit ugyanis kegyelem, Isten nagylelkű ajándéka a hívőknek. Ezért szilárd meggyőződésem volt, hogy az utódom – miként az később meg is történt – ugyanúgy szépen befejezi majd az Úr akarata szerint az általam indított kezdeményezést.

– Amikor meglátogatta a collemaggiói bazilikát Aquilában [a 2009-es földrengés után – a ford.], Ön úgy érezte, hogy Szent V. Celesztin oltárára kell helyeznie a palliumot. [V. Celesztin volt az egyetlen korábbi pápa, aki – a 13. században – önként lemondott a pápai szolgálatról – a ford.]. Meg tudná mondani, mikor jutott arra a döntésre, hogy le kell mondania a péteri szolgálat gyakorlásáról az egyház javára?

– A mexikói és kubai út sok szempontból szép és megható volt számomra. Mexikóban szíven ütött, amikor találkoztam sok fiatal mély hitével, amikor megtapasztaltam örömteli, szenvedélyes szeretetüket Isten iránt. Hasonlóképpen mélyen érintettek a mexikói társadalom nagy problémái, valamint az egyház igyekezte, hogy a hitből kiindulva választ találjon a szegénység és az erőszak kihívására. Viszont nem is kell kifejezetten emlékeztetnem arra, mennyire megrendülve láttam, ahogyan Raul Castro új úton szeretné vezetni országát anélkül, hogy megtörné a közelmúlttal való folytonosságot. Ott is mélyen lenyűgözött, ahogyan püspöktestvéreim a hitből kiindulva eligazodást keresnek ebben a nehéz helyzetben. Ugyanazokon a napokon azonban erősen megtapasztaltam fizikai teherbíró képességem határait is. Főképpen azzal vetettem számot, hogy az időeltolódás miatt nem vagyok többé képes transzóceáni repülőútra. Természetesen beszéltem ezekről a problémáimról az orvosommal, Dr. Patrizio Polisca professzorral is. Ily módon világossá vált előttem, hogy nem tudnék már részt venni a Rio de Janeiró-i ifjúsági világtalálkozón 2013 nyarán, az időeltolódás problémája ezt egyértelműen lehetetlenné tette. Onnantól kezdve viszonylag rövid időn belül döntenem kellett visszavonulásom időpontjáról.

– A lemondás után sokan középkori forgatókönyveket képzeltek el, becsapódó ajtókkal és lármás panaszáradattal. Ehelyett maguk a kommentátorok is meglepődtek, szinte csalódtak, amikor tudomást szereztek döntéséről, hogy tudniillik a Szent Péter kerítésén belül marad és a Mater Ecclesiae monostorba költözik. Hogyan jutott erre a döntésre?

– Létesítésétől kezdve sokszor meglátogattam a Mater Ecclesiae monostort. Gyakran elmentem oda, hogy részt vegyek a vesperáson, hogy misét mutassak be az ott élő szerzetesnővéreknek. Utoljára a vizitációs nővérek megalapításának évfordulója alkalmából voltam ott. Annak idején II. János Pál úgy határozott, hogy a ház, mely előtte a Vatikáni Rádió igazgatójának otthonául szolgált, a szemlélődő imádság helye legyen, mint élő víz forrása a Vatikánban. Amikor megtudtam, hogy azon a tavaszon lejár a vizitációs nővérek hároméves turnusa, szinte magától értetődően született meg bennem a gondolat, hogy ez lehetne az a hely, ahová visszavonulhatnék, hogy folytassam a magam módján az imádságnak azt a szolgálatát, amelyre II. János Pál ezt a házat rendelte.

– Nem tudom, látta-e azt a BBC egyik munkatársa által készített fotót, amelyen az Ön lemondása napján a Szent Péter kupolája látható, amint villám csap bele (Benedek bólint, jelezve, hogy látta). Sokak számára az a fotó egy világ hanyatlásának vagy egyenesen végének a gondolatát sugallta. Most viszont azt kell mondanom: az emberek arra számítottak, hogy egy legyőzöttet kell sajnálniuk, aki vereséget szenvedett a történelemtől, ehelyett azonban itt egy derűs és bizakodó embert látok.

– Teljesen egyetértek. Valóban aggódnom kellett volna, ha nem lettem volna meggyőződve arról, hogy – miként pápaságom kezdetén mondtam – egy egyszerű és alázatos munkás vagyok az Úr szőlőjében. Kezdettől tisztában voltam korlátaimmal, és elfogadtam őket, ahogyan mindig is igyekeztem tenni életem folyamán, az engedelmesség szellemében. Aztán ott voltak a pápaság kisebb-nagyobb nehézségei, de volt nagyon sok kegyelem is. Tudatában voltam annak, hogy mindazt, amit tennem kell, nem tudom egyedül megtenni, és így szinte kénytelen voltam Isten kezébe helyezni és Jézusra bízni magam, akihez úgy éreztem – egyre jobban, ahogyan az első kötetemet írtam róla –, hogy egy régi és mindegyre mélyülő barátság fűz. Aztán ott volt Isten anyja, a reménység anyja, aki biztos támaszom volt a nehézségek között, és akit egyre közelebb éreztem magamhoz a rózsafüzér mondásakor és Mária-kegyhelyek meglátogatásakor. Végül ott voltak a szentek, életem útitársai: Szent Ágoston és Szent Bonaventura, lelki mestereim, de Szent Benedek is, akinek jelmondata – Semmit ne helyezz Krisztus elé! – egyre közelebb került hozzám, valamint Szent Ferenc, Assisi szegénykéje, az első, aki felismerte, hogy a világ Isten teremtő szeretetének tükre, akitől származunk, és aki felé úton vagyunk.

– Tehát csak spirituális vigasztalásai voltak?

– Nem. Utamat nem csak fentről kísérték. Mindennap számtalan levelet kaptam, nemcsak a földi nagyságoktól, hanem alázatos és egyszerű emberektől is, akik tudatni akarták velem, hogy közel vannak hozzám, és imádkoznak értem. Ide tartozik – a nehéz percekben is – az a bizalom és bizonyosság, hogy az egyházat az Úr vezeti, következésképpen az ő kezébe tehetem megbízatásomat, amelyet megválasztásom napján adott nekem. Ez a támogatás aztán folytatódott lemondásom után is, amiért csak hálás lehetek az Úrnak és mindazoknak, akik kifejezték és még mindig kinyilvánítják irántam érzett szeretetüket.

– Amikor 2013. február 28-án elbúcsúzott a bíborosoktól, attól kezdve engedelmességet ígért utódának. Időközben pedig – az a benyomásom – emberi közelségéről és szívélyességéről is biztosította Ferenc pápát. Milyen a kapcsolata az utódával?

– Az utódom iránti engedelmesség soha nem volt kérdéses. Aztán jött a mély közösség és barátság érzése. Megválasztásakor sokakhoz hasonlóan engem is ösztönösen a Gondviselés iránti hála érzése töltött el. Két Közép-Európából származó pápaság után – mondhatni – az Úr az egyetemes egyház felé fordult, és egy szélesebb, katolikusabb közösségre hívott minket. Személyesen engem mélyen megérintett az első pillanattól fogva Ferenc pápának az irányomban tanúsított rendkívüli emberi rendelkezésre állása. Rögtön megválasztása után próbált elérni engem telefonon. Mivel ez nem sikerült, még egyszer telefonált rögtön az után, hogy találkozott az egyetemes egyházzal a Szent Péter erkélyéről, és nagy szívélyességgel beszélt hozzám. Attól fogva egy csodálatosan atyai-testvéri kapcsolattal ajándékozott meg. Gyakran érkeznek fel ide hozzám kis ajándékok, személyesen írt levelek tőle. Mielőtt nagy utazásokra indulna, a pápa sosem felejti el, hogy meglátogasson engem. Az az emberi jóság, amellyel bánik velem, különleges kegyelem számomra életemnek ebben az utolsó szakaszában, amelyért csak hálás lehetek. Mindaz, amit a többi ember felé tanúsítandó rendelkezésre állásról mond, nem csak szavak! Gyakorolja is velem. Kívánom, hogy az Úr éreztesse meg vele mindennap az ő jóságát. Ezt kérem imádságban az Úrtól számára.

Fordította: Tőzsér Endre

Forrás: Magyar Kurír

Fotó: catholicherald.co.uk