Ferenc pápa irgalmasság vasárnapján: Írjuk tovább az evangéliumot az irgalmasság cselekedeteivel!

Ferenc pápa irgalmasság vasárnapján: Írjuk tovább az evangéliumot az irgalmasság cselekedeteivel!

Április 3-án, az isteni irgalmasság vasárnapján tartott szentmisén, Ferenc pápa arra buzdította a híveket, hogy nyissák meg szívüket Isten irgalmassága előtt, azután induljanak el, hogy másoknak is elvigyék Isten sebeket gyógyító szeretetét.

Ferenc pápa szentbeszédét teljes terjedelmében közöljük.

„Jézus sok más jelet is művelt tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben” (Jn 20,30). Az evangélium Isten irgalmasságának a könyve, amelyet újra és újra olvasni kell, mert amit csak mondott és tett Jézus, az az Atya irgalmasságának kifejezése. De nem mindent írtak meg. Az irgalmasság evangéliuma nyitott könyv marad, amelyet tovább kell írni a Krisztus tanítványai által művelt jelekkel, a szeretet konkrét gesztusaival, melyek az irgalmasság legjobb tanúbizonyságai. Mindnyájunknak az evangélium élő íróivá kell válnunk, az örömhír hírvivőivé minden ma élő férfi és nő számára. Azzá válhatunk az irgalmasság testi és lelki cselekedeteivel, ezek jellemzik ugyanis a keresztény ember életstílusát. Ezekkel az egyszerű és erős, időnként pedig láthatatlan gesztusokkal meglátogathatjuk a rászorulókat, Isten gyengédségét és vigasztalását vihetjük nekik. Így folytatódik az, amit Jézus húsvét napján tett, amikor a megijedt tanítványok szívébe az Atya irgalmasságát öntötte, és kiárasztotta rájuk a Szentlelket, aki megbocsátja a bűnöket, és örömmel tölti el az embert.

Ugyanakkor az elbeszélésben, melyet hallottunk, feltűnik egy világos ellentét: egyfelől ott van a tanítványok félelme, akik bezárják a házkapukat; másfelől ott van a küldetés, melyet Jézus ad, aki elküldi őket a világba, hogy elvigyék a megbocsátás üzenetét. Bennünk is ott lehet ez az ellentét, egy belső küzdelem a szív bezárása és a szeretet hívása között, hogy megnyissuk a bezárt kapukat és kilépjünk önmagunkból. Krisztus, aki szeretetből belépett a bűn, a halál és a pokol zárt kapuin, szeretne hozzánk is, mindannyiunkhoz belépni, hogy kitárja szívünk zárt kapuit. Ő, aki a feltámadással legyőzte a minket fogva tartó félelmet, ki akarja tárni zárt kapuinkat, és el akar küldeni minket. Az út, melyet a feltámadt Mester mutat nekünk, egyirányú, csak egy irányba vezet: kilépni önmagunkból, kilépni, hogy tanúságot tegyünk a minket meghódító szeretet gyógyító erejéről. Szemünk előtt a sebesült és ijedt emberiség áll, amely a fájdalom és a bizonytalanság sérüléseit hordozza. Halljuk az emberek irgalom és béke utáni fájdalmas kiáltását, de azt is, hogy Jézus bizalommal hív minket: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21).

Minden betegség hatékony segítségre lelhet Isten irgalmában. Az ő irgalma ugyanis nem áll meg tisztes távolságban: el akar jutni minden szegénységhez, és ki akar szabadítani abból a tömérdek szolgaságból, mely világunkat sújtja. El akarja érni mindannyiunk sebeit, hogy begyógyítsa őket. Az irgalmasság apostolainak lenni azt jelenti, hogy megérintjük és megsimogatjuk a sebeket, amelyek ma is ott vannak oly sok testvérünk és nővérünk testén és lelkén. Amikor gyógyítjuk e sebeket, megvalljuk Jézust, jelenvalóvá és élővé tesszük; lehetővé tesszük másoknak, hogy kézzel fogják az ő irgalmasságát, és elismerjék őt „Úrnak és Istennek” (vö. Jn 20,28), amint Tamás apostol tette. Ez az a küldetés, amelyet Jézus ránk bízott. Rengeteg ember kéri, hogy hallgassuk és értsük meg. Az irgalmasság evangéliuma, melyet hirdetnünk és az élet lapjaira kell írnunk, türelmes és nyitott szívű embereket igényel, „irgalmas szamaritánusokat”, akik ismerik az együttérzést és az elcsendesedést a testvér és nővér misztériuma előtt; nagylelkű és örömteli szolgákat igényel, akik ingyenesen szeretnek, semmit sem várva cserébe.

„Béke veletek!” (Jn 20,21): így köszöntötte Krisztus tanítványait; a korunkban élő emberek is ezt a békét várják. Ez nem tárgyalással elért béke, nem valami nem működő dolognak a felfüggesztése: ez az ő békéje, az a béke, amely a feltámadt Krisztus szívéből származik, az a béke, amely legyőzte a bűnt, a halált és a félelmet. Ez a béke nem megoszt, hanem egyesít; az a béke, amely nem hagy egyedül, hanem azt érezteti velünk, hogy elfogadottak és szeretettek vagyunk; az a béke, amely a fájdalomban is megmarad és reménységet virágzik. Ez a béke, mint húsvét napján, mindig Isten megbocsátásából születik, újból és újból, aki megszünteti szívünk nyugtalanságát. A béke hordozójának lenni: ezt a küldetést kapta az egyház húsvét napján. Krisztusban arra születtünk, hogy a kiengesztelődés eszközeiként mindenkinek elvigyük az Atya megbocsátását, hogy feltárjuk az ő csak szeretetet sugárzó arcát az irgalmasság jeleiben.

A válaszos zsoltárban azt énekeltük: „Szeretete örökre megmarad” (Zsolt 117/118,2). Így igaz, Isten irgalmassága örök; nem ér véget, nem merül ki, nem adja meg magát a bezárkózásnak és nem fárad el soha. Ebben az „örökre” szóban találunk támaszt a megpróbáltatás és a gyengeség pillanataiban, mert biztosak vagyunk abban, hogy Isten nem hagy el minket: ő örökre velünk marad! Köszönjük meg, hogy ilyen nagy az ő szeretete, melyet képtelenek vagyunk megérteni: annyira nagy! Kérjük a kegyelmet, hogy sose fáradjunk bele abba, hogy merítsünk az Atya irgalmasságából és elvigyük azt a világba: kérjük, hogy mi magunk is irgalmasak legyünk, hogy mindenfelé terjesszük az evangélium erejét, hogy megírjuk az evangéliumnak azokat a lapjait, amelyeket János apostol nem írt meg.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió