Ferenc pápa: Meg kell ismertetnünk Jézust azokkal, akik még nem ismerik!

Ferenc pápa: Meg kell ismertetnünk Jézust azokkal, akik még nem ismerik!

Advent második vasárnapján, december 6-án Ferenc pápa a megtérés fontosságáról elmélkedett az Úrangyala elimádkozása előtt, és szólt a párizsi klímakonferencia fontosságáról is.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma, advent második vasárnapján a liturgia Keresztelő János iskolájába visz minket, aki a „megtérés keresztségét” hirdette, a „bűnök bocsánatára” (Lk 3,3). Mi pedig talán azt kérdezzük magunktól: „Miért kellene megtérnünk? Megtérés annak kell, aki hitetlenből hívővé válik, aki bűnösből megigazulttá válik, de nekünk már nincs szükségünk rá, hiszen már keresztények vagyunk, vagyis velünk már minden rendben van.” Ez nem igaz! Ha így gondolkodunk, nem vesszük észre, hogy éppen ebből az önteltségből – hogy tudniillik keresztények vagyunk, jók vagyunk, velünk minden rendben – kell megtérnünk: abból a feltételezésből, hogy összességében jól van minden, és nem szorulunk rá semmiféle megtérésre. De próbáljuk csak megkérdezni magunktól: tényleg igaz, hogy az élet különböző helyzeteiben Jézus érzelmei töltenek el bennünket? Igaz, hogy ugyanúgy érzünk, ahogy Jézus érez? Például amikor megbántanak minket vagy valamilyen sérelmet szenvedünk, képesek vagyunk ellenséges indulat nélkül reagálni, és képesek vagyunk megbocsátani, amikor bocsánatot kérnek tőlünk? Mennyire nehéz megbocsátani! Mennyire nehéz! „Ezért megfizetsz!” – ez a mondat születik meg ösztönösen bennünk. Amikor az lenne a feladatunk, hogy osztozzunk mások örömében és fájdalmában, vajon képesek vagyunk őszintén együtt sírni azzal, aki sír és együtt örülni azzal, aki örül? Amikor meg kellene vallanunk hitünket, képesek vagyunk bátran és egyszerűen megvallani, anélkül, hogy szégyellnénk az evangéliumot? És így folytatva sok kérdést feltehetünk magunknak. Nincs minden rendben velünk, mindig meg kell térnünk, hogy ugyanazok az érzelmek töltsenek el minket, amelyek Jézust eltöltötték.

Keresztelő János hangja az emberiség mai pusztáiban is kiált. Melyek a mai puszták? Az ember bezárt értelme és kemény szíve. A Keresztelő hangja provokál minket, kénytelenek vagyunk rákérdezni arra, vajon tényleg a helyes úton járunk-e, az evangélium szerint élünk-e. Ma is – mint egykoron – Izajás próféta szavaival figyelmeztet minket: „Készítsétek az Úr útját” (Lk 3,4). Ez nyomatékos felhívás arra, hogy megnyissuk szívünket és befogadjuk az üdvösséget, amelyet Isten fáradhatatlanul kínál nekünk, szinte makacsul, mert azt akarja, hogy mindnyájan felszabaduljunk a bűn szolgaságából. A prófétai szó azonban kiterjeszti azt a hangot, meghirdeti, hogy „minden ember meglátja Isten üdvösségét” (Lk 3,6). Isten felkínálja az üdvösséget minden embernek és minden népnek, kivétel nélkül, mindannyiunknak. Egyikünk sem mondhatja: „Én szent vagyok, én tökéletes vagyok, én már üdvözültem.” Nem! Az üdvösséget állandóan be kell fogadnunk. Erre szolgál az irgalmasság szentéve: hogy továbbhaladjunk az üdvösség útján, a Jézus által tanított úton. Isten minden embert üdvözíteni akar Jézus Krisztus, az egyedüli közvetítő által (vö. 1Tim 2,4–6).

Ezért mindnyájunknak az a feladata, hogy megismertessük Jézust azokkal, akik még nem ismerik. Ez azonban nem térítést jelent. Nem, hanem azt, hogy ajtót nyitunk. „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,16) – mondja Szent Pál. Ha az Úr Jézus megváltoztatta a mi életünket, és megváltoztatja, valahányszor hozzá megyünk, hogyan ne töltene el bennünket az a szenvedély, hogy megismertessük őt azokkal, akikkel találkozunk a munkahelyünkön, az iskolában, a társasházban, a kórházban, a találkozóhelyeken? Ha körbenézünk, találunk olyanokat, akik készek lennének rálépni vagy újra rálépni a hit útjára, ha olyan keresztényekkel találkoznának, akik szerelmesek Jézusba. Nem nekünk kellene azoknak a keresztényeknek lenni, nem lehetnénk mi azok? Kérdezzétek meg magatoktól: „Vajon én tényleg szerelmes vagyok Jézusba? Meg vagyok-e győződve arról, hogy Jézus felkínálja és nekem adja az üdvösséget?” És ha szerelmes vagyok, akkor meg kell ismertetnem őt másokkal. Bátraknak kell lennünk: le kell bontanunk a gőg és a versengés hegyeit, fel kell töltenünk a közömbösség és részvétlenség által ásott árkokat, ki kell egyenesíteni lustaságunk és megalkuvásaink ösvényeit.

Segítsen minket Szűz Mária – aki anya, és tudja, hogyan tegye –, hogy ledöntsük a gátakat és akadályokat, melyek útjában állnak megtérésünknek, vagyis annak, hogy az Úrhoz menjünk. Egyedül ő, egyedül Jézus tudja beteljesíteni az ember reményeit!

A Szentatya szavai az Úrangyala elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Nagy figyelemmel követem a Párizsban zajló klímakonferencia munkáit, és az a kérdés jut eszembe, amelyet feltettem a Laudato si’ enciklikában: „Milyen világot szeretnénk hagyni azokra, akik utánunk jönnek, a gyermekekre, akik most nőnek fel?” (160. pont). Közös otthonunk, mindannyiunk és a jövő nemzedékek java érdekében Párizsban minden erőfeszítésnek az éghajlatváltozások környezeti hatásainak mérséklésére, egyben a szegénységgel való szembeszállásra és az emberi méltóság felvirágoztatására kellene irányulnia. A két választásnak egyszerre kell történnie: megállítani az éghajlatváltozást és felszámolni a szegénységet, hogy kibontakozzon az emberi méltóság. Imádkozzunk, hogy a Szentlélek megvilágosítsa azokat, akiknek meg kell hozniuk ezeket az oly fontos döntéseket, és adjon nekik bátorságot, hogy döntéseik kritériumaként az emberiség egész családjának nagyobb java szolgáljon.

Holnap lesz ötvenedik évfordulója egy katolikusok és ortodoxok közötti emlékezetes eseménynek. 1965. december 7-én, a II. vatikáni zsinat lezárásának vigíliáján VI. Pál pápa és Athenagorasz ökumenikus pátriárka egy közös nyilatkozattal kitörölte az emlékezetből a római egyház és a konstantinápolyi egyház közötti, 1054-ben született, kölcsönösen kiközösítő ítéleteket. Valóban gondviselésszerű, hogy erről a kiengesztelődési gesztusról, mely megteremtette az ortodoxok és katolikusok közötti, szeretetben és igazságban megvalósuló új párbeszéd feltételeit, éppen az irgalmasság jubileumi évének kezdetén emlékezhetünk meg. Nincs hiteles út az egységhez anélkül, hogy bocsánatot ne kérnénk Istentől és egymástól a megoszlás bűnéért. Imánkban megemlékezünk a kedves Bartholomaiosz ökumenikus pátriárkáról és a többi ortodox egyház fejéről, és kérjük az Urat, hogy a katolikusok és ortodoxok közötti kapcsolatokat mindig testvéri szeretet járja át.

Tegnap Chimbotéban (Peruban) boldoggá avatták Michal Tomaszeket és Zbigniew Strzałkowskit, konventuális ferences szerzeteseket, valamint Alessandro Dordit, fidei donum papot, akiket 1991-ben öltek meg hitükért. E vértanúk hűsége Jézus követésében adjon erőt mindnyájunknak, de főként a világ különböző részein üldözött keresztényeknek, hogy bátran tanúságot tegyünk az evangéliumról.

Köszöntelek mindnyájatokat, Olaszországból és más országokból érkezett zarándokok – elég sok zászlót látok –, s külön köszöntöm a Milherós de Poiares-i liturgikus kórust és a Casal de Cambra-i (Portugáliából érkezett) híveket. Köszöntöm az Actio Cattolica Nevelési Elkötelezettség Mozgalom konferenciájának résztvevőit; a biellai, a milánói, a Cusano Milanino-i, a nettunói, a Rocca di Papa-i és a foggiai híveket; a ronconei és a settimellói bérmálkozókat, a calangianusi zenekart és a taiói kórust.

Mindnyájatoknak szép vasárnapot és jó készülődést kívánok az irgalmasság évére! Kérlek, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Finom ebédet! A viszontlátásra!

Forrás: Vatikáni Rádió

Kép: ANSA