Főparancs, irgalom, örök élet…

Főparancs, irgalom, örök élet…

„Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” (Lk 10, 25)

A mai olvasmányok középpontjában a Jézus által új értelmet nyerő Főparancs és ezzel összefüggésben az örök életre vezet út áll. Az evangéliumi szakaszban szereplő írástudó az ember legfontosabb kérdését teszi föl: mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Mégpedig annak teszi fel, aki minden kétséget kizáróan tudja, és egyedül csak Ő tudja a választ.

Jézus a jól ismert törvényszövegből kiindulva a feleleten túl megfogalmazza az Isten benső életének titkát, és a Vele kapcsolatban élő ember cselekvésének alapját is, a szeretet kettős parancsát: „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat.” (Lk 10,27) Az írástudó kíváncsisága, önigazolása ugyanakkor nem nyugszik meg itt, s tovább kérdez: de hát ki az én felebarátom?

A Jézus korabeli zsidóság számára a választott nép tagjai számítottak felebarátnak, azaz a zsidónak született lakosok vagy a zsidó vallást teljes egészében elfogadó prozeliták. Az írástudó ezért saját álláspontjának igazolása vagy őszinte keresése miatt szeretné Jézus felfogását megismerni a felebaráti szeretet határairól.

Kire érvényes ez a kategória: ki a felebarát? Jézus nem kijelentéssel felel, hanem egy példabeszédet mond. Hagyja, hogy a kérdező maga ismerje fel a választ. Ugyanakkor valós személyeket választ története szereplőinek: a papot, a levitát és a szamaritánust, akikről – az ő magatartásukról illetve a közvélekedésben kialakult szerepükről – az írástudó pontos ítélettel, sőt előítéletekkel rendelkezik. A szerencsétlenül járt emberről viszont szinte semmit nem tudunk, csak az úti célját és a vele történteket. Egy ismeretlen, akinek nem tudjuk a származását, a családi hátterét, társadalmi helyzetét, vagy azt, hogy milyen célok vezették Jerikóba. Bárki lehet az.

A példabeszéd azt is egyértelművé teszi, hogy konkrét cselekedetekről van szó, melyekben az isteni magatartás és az Istennek kedves magatartás mutatkozik meg. A rablók kezébe került ember sebesülten, fájdalmak közt fekszik a földön, szomjas, kiszolgáltatott. Nem elmélkedésre vágyik az irgalmasságról, hanem nagyon is konkrét segítségre. Talán még jobban fáj ezért számára a pap és a levita – a törvényi előírásokat ugyan szem előtt tartó – de mégis elutasító magatartása. Azoké, akik a törvény legnagyobb tisztelői, szószólói és a társadalom elismert tagjai.

Mit látunk a szamaritánus magatartásában? Őt a zsidók nem tekintették ekkoriban felebarátnak, talán megaláztatásban is részesült már emiatt élete során. Ő, akitől a legkevésbé várható el, mégis odamegy és kézzelfogható tettekkel segítséget nyújt, sőt a szükségesen túl gondoskodik a bajba jutottról. Egy ismeretlenről.

Jézus tehát megfordítja az írástudó kérdését: nem az a fontos, hogy ki az én felebarátom, hanem, hogy kinek vagyok én a felebarátja? Ezzel kiterjeszti a felebarát fogalmát minden emberre, s a legfőbb parancsot pedig a konkrét ember szeretetében láttatja megvalósulni.

Ez különösen is aktualitást kap az irgalmasság rendkívüli szentévében. Hiszen én mindig dönthetek arról, hogy a másikat minek tekintem, attól függetlenül, hogy mit kapok viszonzásul. Így már a felebarát kategória – egyéni-személyes korlátok, félelmek, társadalmi, vallási szokások által kialakított – határai is érvényüket vesztik. Szabad vagyok az irgalmasságra.

Jézus magatartásában, tetteiben, szavaiban látjuk, hogy az irgalmasság cselekedetei valójában az Ő cselekedetei és mindig az életet szolgálják. Ez nem elvont és elérhetetlen magasságokat jelent, legfőképpen nem moralizálást, hanem konkrét és mindenki által megvalósítható cselekvést. Ahogy az ószövetségi olvasmányban hallhatjuk: „Egészen közel van hozzád a törvény, a szádban és a szívedben, így hozzá szabhatod tetteidet” (MTörv 30,10–14).

Ezt az irgalmasságot jelenvalóvá tévő magatartást ismerhetjük fel Jézus csodáiban, melyeket mindig konkrét helyzetben vitt végbe, s mindig az élet szolgálatában. Ezt hangsúlyozták Názáretben mondott szavai: „Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét” (Lk 4,18), s ennek ószövetségi előképeként Izajás próféta sorai (Vö. Iz 35,5–6). Ennek tanúságtételét látjuk Jézus válaszában Keresztelő János kérdésére: „Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot.” (Mt 11,5)

Mindezt Jézus viszi végbe, példát állítva elénk, mégpedig nem lehetetlen, hanem megvalósítható példát, melyet Utolsó ítéletről mondott példabeszédében kézzelfoghatóan világossá tesz és mindannyiunkon számon kér: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek.” (Mt 25, 35–36)

Mit kell tehát tennem, hogy elnyerjem az örök életet? Keresztényként engednem, hogy Jézus cselekedjen bennem, s életre váltsa a Főparancs szavait, melyek az irgalmasság cselekedeteiben öltenek konkrét formát. „Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél!”

Udvardy György

Forrás: Magyar Kurír

Fotó: világháló