Gondolatok a vasárnapi evangéliumhoz

Gondolatok a vasárnapi evangéliumhoz

„Ne, ne így, inkább te meríts alá engem, de ne is állj bele ebbe a szennyes vízbe, ebbe mosta mindenki a bűnét! Én állok bent, te a partról alámerítesz, a háttérben bűnbánó tömegek – és most vedd elő a szórólapátodat!” – hangozhatna Keresztelő („Alámerítős”) Jánostól. Mert ő így beszélt Jézusról, így várta, hogy eljön, és beáll a színbe. Jézus most valóban eljött, ám a bűnbánók sorába állt be. De akkor ki rendez itt? Jézus rámutat az igazi rendezőre: „teljesítsük mindazt, ami igazságos” – ami az Atya üdvösségterve szerint való. Jézus nem befejezni jött a világot, hanem üdvözíteni, és ez nem úgy történik, ahogyan mi elképzeltük.

A rendező az Atya. A szín olyan, mint a világ teremtésekor, csak már sok használt, de jól újrahasznosítható anyaggal. Ott a víz, amely még a káosz része, céltalan, „rendetlen”, teli a belé mosott bűnökkel. A víz fölött megjelenik a Lélek, aki már ott lebegett a kezdetkor is. Jézus pedig, az első ember, beleáll ebbe a vízbe. Embersége nem független a mi emberségünktől. Velünk együtt áll be a sorba, aztán a vízbe, amelybe belemostuk gyengeségünk sok bűnét, a káoszhoz tartozó cselekedeteinket, gondolatainkat, szavainkat. Jézus derékig benne áll, és tanít: az új teremtés nem agyagba lehelt Lélekből, hanem a már meglévő, némileg „használt” önmagunk üdvözítéséből készül.

A teremtő szó pedig az Atyáé: „szeretett fiam, akiben kedvem telik”. Isten úgy szeret, ahogyan vagyok, derékig az életem kuszaságában. Amint egy gyermeknek sem kell kiérdemelnie szülei szeretetét, nem neki kell igazolnia magát, hogy a szülei gyermeke: létezhet, mert a szülei szeretik. Ugyanazt mondja az Atya is Jézusnak, amit nekünk a keresztségben: létezz, mert szeretlek. Új teremtmény vagy, király, mert már nem mások által élsz, próféta, mert léted jel és üzenet, pap, mert benned találkozik Isten és a világ, megszenteled a világot, és megdicsőíted Istent. Mindezt nem kell kiérdemelned, mert feltétel nélküli, elfogadó szeretettel szeret téged Isten.

Földi közösségeinkben olyan sokszor előkerülnek „előfeltételek”, amelyeknek a teljesítése szükséges a közösséghez tartozáshoz; tudunk kirekesztők és eltávolítók lenni. A mai evangélium fényében már érthető, miért tűnik gyakran kívánatosnak a remeteség, vagy a mindenféle közösségen kívüli Krisztus-követő magatartás: megélni Isten elfogadó szeretetét, nem befolyásolva egy földi (akár egyházi) közösség szűkösségétől, beállításaitól.

Amikor mi a szerepünknek megfelelő pózban várjuk Istent, olykor mintha megmondanánk neki, hová álljon, mit csináljon, mit mondjon nekünk és másoknak. A rendező azonban az Atya, és ott, úgy és akkor mondja ki főszereplőként is az életünket megalapozó szavakat, ahogyan az a mi üdvösségünket szolgálja. Milyen jó, hogy így van ez!

Füzes Ádám

Forrás: Magyar Kurír

Fotó: világháló