Gondolatok a vasárnapi evangéliumhoz

Gondolatok a vasárnapi evangéliumhoz

Michelangelo egy alkalommal ezeket mondta egy hercegnőnek: „Nyolcvanhat éves vagyok, és nagyon remélem, hogy Isten már nemsokára hazahív magához.” A kedveskedő hercegnő így válaszolt az idős művésznek: „Érthető, hiszen Ön bizonyára már belefáradt az életbe.” Erre Michelangelo így szólt: „Nem, nem fáradtam bele, sőt, ki vagyok éhezve az életre!” Merthogy a halálunkban az élet rejlik, a feltámadás, ami a teljes krisztusi élet kibontakozása, az erő, a dicsőség és az örök távlatok.

A mai vasárnapunk evangéliumi szakaszában a szadduceusok, akik tagadták a feltámadást, konzervatív, kizárólag a Tórában gyökerező teológiájukkal vitába szállnak Jézussal és a sógorházasság más keleti népeknél is ismert előírására hivatkozva bizonyítani vélik a feltámadás tanának képtelenségét. A felvetésük mélyén az a tévedés húzódik meg, hogy a feltámadás az nem más, mint a földi élet folytatása. Jézus a válaszában világossá teszi, hogy a feltámadás utáni életmód nem egyszerűen a jelenlegi élethelyzet folytatása, hanem olyan új életforma, amely minket az angyalokhoz tesz majd hasonlóvá, vagyis a feltámadás nemcsak a lélek halhatatlanságával egyenlő, hanem az egész ember radikális átformálását jelenti. A válaszának második részében pedig éppen a szadduceusok számára kizárólagosan elfogadott Tórából kiindulva és magára Mózesre utalva vezeti le Jézus azt az igazságot, hogy Isten az élők, kizárólag az élők Istene, aki csak az élőkkel létesíthet közösséget, ezért az ősatyáknak, Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak is élniük kell, hiszen Isten magát az ő Istenüknek nevezte.

Michelangelo erre az életre volt kiéhezve, az egész ember radikális átformálására, a feltámadást követő teljes közösségre Istennel. Erről az életről Edith Stein, vagyis Keresztről nevezett Szent Terézia Benedikta nővér így ír: „Öröm vég nélkül, boldogság árnyék nélkül, szeretet határ nélkül, erőteljes tevékenység, amely egyszersmind nyugalom és megpihenés – ez az örök boldogság!” És ez vonz bennünket, Krisztus-követőket, mert a szadduceusok földi logikája a lényegi kérdésbe is elvezet bennünket, abba, hogy személy szerint vágyok-e az örök életre. Mert ez a vágy, amit Michelangelo megfogalmazott, az életet átalakítja, és ez az átalakulás maga az élet. Erre érzett rá Rejtő Jenő, amikor előre megírta sírfeliratát:
„Ki itt nyugtalankodik csendesen,
író volt, s elköltözött az élők sorába.
Halt 36 évig és élt néhány napot.
Ha ébren volt, csak álmodott néhány lapot.”

Mert a valódi tét tényleg az, hogy élek-e a halálom előtt – amennyire sikerül a halálom előtt élni Krisztussal, úgy vár rám a halálom utáni feltámadás, ami a teljes krisztusi élet kibontakozása, az erő, a dicsőség és az örök távlatok.

Pék Sándor

Forrás: Magyar Kurír

Fotó: világáló