Gondolatok nagyböjt 2. vasárnapjának evangéliumához

Gondolatok nagyböjt 2. vasárnapjának evangéliumához

Bizonyára előfordult már mindannyiunkkal, hogy valahol olyan jól éreztük magunkat, hogy nemcsak gondoltuk, hanem ki is mondtuk: Milyen jó itt! Vagy örültünk barátnak, rokonnak, ismerősnek, és neki mondtuk: Milyen jó, hogy itt vagy! Azt is nyilván mindenki megtapasztalta már, hogy az élmény akkor az igazi, ha azt megoszthatjuk másokkal. Legfőképpen olyanokkal, akik közel állnak hozzánk. Akik fontosak számunkra.

Nagyböjt 2. vasárnapján egy csodálatos élményről hallunk. Jézus három tanítványával: Péterrel, Jakabbal és Jánossal, fölment egy magas hegyre. Szent Máté így számol be az eseményről: „Ott elváltozott előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény.” „Uram, jó nekünk itt lennünk!” – mondja Péter apostol lelkesen a ragyogó arcú Jézust látva.

Az imént arról beszéltem, milyen jól tudjuk magunkat érezni egy szép, kellemes helyen, a szívünkhöz közel állók társaságában. Milyen jó lenne, ha tudatosítanánk, hogy a színeváltozás eseményének Ura mindig itt van a közelünkben. Hogy Ő az, Aki a legközelebb szeretne állni hozzánk. Ő az, Aki szeretné elérni szívünket-lelkünket. Szavaival, üzenetével, tanításával…

Az Úr az, Aki gyakorta hosszú ideig is várakozva, szeretne élményeink részese lenni. Aki várja, hogy őszintén megnyíljunk előtte. Elmondva Neki örömeinket, gondjainkat, csalódásainkat. Megvallva azt is: gyarlók vagyunk, ismét és ismét elbuktunk. De szeretnénk újra és újra visszatérni Hozzá. Az atyai házba. Tékozló fiúként.

A nagyböjti időszakban is meg kell látnunk a ragyogó arcú Jézust. Meg kell látnunk a fényt. Akkor is, ha éppen beborult az ég felettünk. Mert csalódtunk valakiben. Mert nem segített az, akitől vártuk. Mert megrágalmazott valaki. Mert betegséggel, családi gondokkal küzdünk…

Jézus itt van velünk. Kívánom, hogy minél többen tudjuk mondani az elkövetkező napokban is: Uram, jó nekünk itt lennünk! Itt, a közeledben.

Befejezésül Juhász Gyula versét idézem:

Ez volt hegye az elragadtatásnak.
Nagy, napsütéses, tömjénes vasárnap,
Ünnepe az életnek, a csodának.

Aranyos arccal fölnézett a Mester,
Ruhája hónál tündöklőbb ezerszer,
Ó, ily fehér még nem volt eddig ember!

Jött Mózes, aki eltűnt, mint egy álom,
Illés, ki elszállt lángoló határon
S három tanítvány, boldog halaványon.

És monda egy: Mi szép, mi szép az élet,
Mi mély, mi nagy, mi gyönyörű ma Véled,
Építsünk hármas hajlékot tinéktek!

Nem szólt a Mester. A fény és a mámor
Elrebbent mirhaillatként arcáról
S lenézett a hegy napos magosából…

És lenn, ahol a Golgota vet árnyat,
Látta a méla, néma olajfákat,
Hol nemsokára lelke holtrabágyad!

 

Herdics György