Gondoljunk a végső búcsúnk pillanatára, jót tesz nekünk

Gondoljunk a végső búcsúnk pillanatára, jót tesz nekünk

Bízzuk magunkat az Atyára, amikor búcsút veszünk ettől a világtól – mondta Ferenc pápa kedden reggel a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén. Homíliájában a Szentatya a Jézus szenvedését megelőző utolsó beszédéről elmélkedett, illetve Pál búcsúzásáról, amikor Milétoszból Jeruzsálembe igyekezett. A pápa megemlékezett az üldözöttekről és a menekültekről, köztük a Mianmarban és Irakban szenvedő keresztényekről és jazidiakról.

Jézus búcsút vesz, hogy Atyjához térjen és elküldje nekünk a Lelket. Szent Pál elbúcsúzik, mielőtt Jeruzsálembe megy, és együtt sír az idős emberekkel, akik Efezusból érkeztek, hogy elköszönjenek tőle. Ferenc pápa a napi evangéliumra építette szentbeszédét, kifejtve: mit jelent a keresztények számára búcsút venni.

Gondoljunk azokra, akiket üldöznek és menekülni kényszerülnek

„Jézus elbúcsúzik, Pál elbúcsúzik – és ez segít majd nekünk, hogy elgondolkodjunk saját búcsúzásainkról – mondta a pápa. Életünkben sok búcsú van, kis és nagy búcsúzások, amelyek olykor nagy szenvedéssel, könnyhullatással járnak”.

„Gondoljunk ma a szegény mianmari rohingyákra (üldözött muzulmán kisebbség). Amikor elhagyták földjüket, hogy elmeneküljenek az üldözés elől, nem tudták, mi fog történni velük. És hónapok óta hajókon vannak ott… Megérkeznek egy városba, ahol nem kapnak vizet, élelmet, és azt mondják nekik: ’menjetek innen’. Ez egy búcsú. Másfelől ez ma egy egzisztenciális nagy búcsú. Gondoljatok a keresztények és a jazidiak búcsújára, akik azt gondolják, hogy nem térnek vissza szülőföldjükre, mert elzavarták őket otthonaikból. Ma”.

„Az életben léteznek kis és nagy búcsúzások – emlékeztetett a pápa. Ilyen az édesanya búcsúja, aki még egyszer utoljára megöleli a háborúba induló fiát; és minden reggel azzal a félelemmel ébred, hogy jön az értesítés: ’köszönjük fia nagylelkűségét, aki életét adta a hazáért’. És aztán ott van a végső búcsú, amely mindannyiunkra vár, amikor az Úr a túlpartra szólít minket. Én erre gondolok”.

Bízzuk magunkat az Atyára a végső búcsú pillanatában

Az életnek ezek a nagy búcsúvételei, köztük az utolsó is, nem olyan elköszönések, mint a ’később találkozunk, viszontlátásra’, amit akkor mondunk, amikor tudjuk, hogy rögtön vagy egy hét múlva visszatérünk: olyan búcsúzások ezek, amit az mond, aki nem tudja, mikor és hogyan tér vissza – magyarázta a Szentatya, majd hozzátette, hogy a búcsú témája megjelenik a művészetben, a dalokban is.

„Eszembe jut egy, a hegyivadászok dala, amikor a kapitány búcsút vesz katonáitól: a kapitány végrendelete. Én a nagy búcsúra, az én nagy búcsúmra gondolok, nem amikor azt mondom: később találkozunk, a viszontlátásra, hanem azt: Isten veled. Ez a két szöveg az Isten veled kifejezést használja. Pál Istenre bízza övéit és Jézus az Atyára bízza tanítványait, akik a világban maradnak. ’Én már nem vagyok a világban, tartsd meg őket’. Az Atyára bízni, Istenre bízni: ez az Isten veled szó eredete. Mi csak a nagy búcsúzásokkor mondjuk: Isten veled, legyen az az életben, vagy a végső búcsúkor”.

És én felkészültem, hogy itt hagyjak mindent? Hogy az Atyára bízzam magam?

„Azt hiszem, hogy ezzel a két ikonnal – a síró Pál képével, aki a parton térdel a többiekkel, és Jézus képével, aki szomorú, mert szenvedés vár rá és tanítványaival együtt a szívében sír – gondolhatunk a mi végső búcsúnkra. Jót fog tenni nekünk. Ki lesz az, aki lezárja majd a szemünket?”

„Mit hagyok itt? Pál és Jézus is mindketten egyfajta lelkiismeret-vizsgálatot tartanak ebben a szakaszban: én ezt és ezt tettem… ’Én mit tettem? Javamra válik, ha beleképzelem magam abba a pillanatba. Mikor lesz, nem tudni, de eljön a pillanat, amikor a ’nemsokára, mindjárt, holnap találkozunk, viszontlátásra’ átalakul ’Isten veleddé’. Föl vagyok készülve arra, hogy Istenre bízzam minden szeretteimet? Hogy önmagamat rábízzam Istenre? Hogy kimondjam azt a szót, amely a fiú ráhagyatkozása az Atyára?” – sorolta a kérdéseket Ferenc pápa.

Kedd reggeli homíliájában végül a Szentatya azt tanácsolta mindenkinek, hogy gondolkozzék el a napi olvasmányban szereplő két történetről, amelyben Jézus és Pál elbúcsúznak, és gondoljon arra a napra, amelyen minannyiunknak ki kell mondani azt a szót, hogy Isten veled: Istenre bízom a lelkemet, Istenre bízom életem történetét; Istenre bízom a szeretteimet; Istenre bízok mindent. Fohászkodjunk, hogy a meghalt és feltámadt Jézus küldje el nekünk a Szentlelket, hogy így megtanuljuk azt a szót, megtanuljuk kimondani az utolsó szót, de lényünk mélyéből, teljes erővel: Isten veled”.

Forrás: Vatikáni Rádió