“Gyula Atya! Isten veled!”

“Gyula Atya! Isten veled!”

Dr. Herdics György főszerkesztő búcsúbeszéde mons. Koller Gyula, a Remény alapító főszerkesztőjének temetésén

Kedves Testvérek!

Koller Gyula atya 1990-től 2001-ig katolikus hetilapunk, a Remény főszerkesztője volt. Nemcsak főszerkesztője, hanem – többekkel együtt, akik ma itt vannak – megálmodója, elindítója. Imakönyvek, imafüzetek, liturgikus könyvek szerkesztője, prédikációs segédkönyvek szerzője. Engedtessék meg nekem, hogy mint főszerkesztő utóda, az általa nagyon szeretett – és általa gyakran idézett – magyar irodalom egy-egy verse köré fonjam búcsúszavaimat.
„A pisztrángoktól ezt tanultam: sohasem úsznak ők az árral, de mindig szembe, mindig hősként…” Korábbi éveiben gyakran idézte ezt a verset, mely Mécs László tollából született. (A pisztrángok példája) Minden bizonnyal életében sok olyan helyzet volt, amikor az árral szemben kellett úsznia. Hetilapunk alapításakor, majd néhány írás megjelenését követően is volt bőven ilyen helyzet. Mert amellett, hogy az egyetemes Egyházat szolgálta, mindig megmaradt magyarnak. Ezért tartotta fontosnak a magyar művelődést, a magyar iskolákat, a magyar szellemiséget. Fontosnak tartotta, hogy megmaradjunk annak, akinek születtünk. Törekedett az igényességre. Nem szerette a mesterkélt ájtatoskodást, hanem igyekezett mindenben felfedezni a hitnek és az észnek bensőséges kapcsolatát.
Az ember az élete folyamán megtapasztal sok örömet, melynek forrása a keresztény ember számára az Isten. Vezess, Uram, vezess engem, Veled élhessek a mennyben – írtam jó néhány évvel ezelőtt egy keresztúti énekben. Gyula atya azt mondta, jobb lenne, ha inkább így jelenne meg: Vezess, Uram, vezess engem, Veled éljek földön s mennyben. Két lábbal a földön járt, de nem tévesztette soha szem elől az odafönt valókat. A jó kedv, a humor szintén életének része volt.
Vallotta a Magnificat rímbe öntött szavait, amelyeket az általa tisztelt Dienes Valéria fogalmazott meg: „Ami velem történt, nem volt soha még, boldognak mond engem minden nemzedék, nagyot művelt rajtam hatalmas keze, jóságában százszor szent az Ő neve.”
Ő maga is fogalmazott verseket és imákat. Talán sokan nem is tudják, hogy a nagyböjtben, az evangélium előtti strófát is neki köszönhetjük: Imádunk és áldunk Krisztus, örök dicsőség királya.
Telt-múlt az idő… „Jó nekem, hogy kezed kitapogatta, / Hol roskad a szív legjobban alatta” – akik ismertük Gyula atyát, ezt az idézetet is gyakran hallottuk tőle. Sík Sándor papköltő verssorai ezek. A kínban, a szenvedésben, a rosszban érzi meg az ember e szavak igazságát. Akkor szokta idézni, amikor valakinek vigasztaló szavakat akart mondani. Utalva arra, hogy az ember életében semmi sem történik véletlenszerűen. Isten ott van minden dolgok mélyén.
Az évek és a betegség terhe rátelepedett. Ilyenkor mondogatta Zelk Zoltánnal: „Barátaim azt hiszik, hogy fekszem, nem tudják, már járni tanulok megadóan, Isten oldalán.” (Mert így igaz)
Sajtó alá rendezte egykori paptársának, Farkas Jenőnek válogatott verseit, amelyeknek szintén nagy ismerője volt. Az egyik vers ezt mondja:
„… Ragyogunk s világítunk néha.
Még akkor is, ha ajkunk néma…
…s (az ember) egy hűvös éjen
olyan lesz, mint a kisgyerek,
kinek szíve a boldogságtól megreped…“ (Valaki meghal)
Halála előtt nem sokkal meglátogattam Gyula atyát a nádszegi szeretetotthonban. A maihoz hasonló, borongós idő volt. Nem ismert meg. Mikor mondtam, ki vagyok, arra kért bennünket, hogy gyújtsunk villanyt. Mikor ez megtörtént, ezt mondta: „Most már látlak. A te arcod fényét a nagyobb fény adja”…
Mi mindannyian hisszük, hogy az ő arca most mindannyiunkénál jobban ragyog.
„Segíts! – könyörög Babits Szent Balázshoz – Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall
még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is
olyan nagy dolog a halál.” (Balázsolás)
Gyula Atya! Isten veled!