Jézus fel akar támadni mindazokban, akik eltemették már a reményt!

Jézus fel akar támadni mindazokban, akik eltemették már a reményt!

Húsvét vigíliáján a szentatya a feltámadt Jézussal találkozó asszonyok alakjához fűzte gondolatait: a feltámadás megváltoztatja az asszonyok járását és nézését. Mi pedig nem vagyunk keresztények, ha nem visszük el másoknak a mai is élő Jézus örömhírét.

Ferenc pápa homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

„Szombat elmúltával, a hét első napján hajnalban Mária Magdolna és a másik Mária elment, hogy megnézze a sírt” (Mt 28,1). Elképzelhetjük lépteiket… a temetőbe igyekvő ember tipikus járását, az összezavarodott ember megfáradt, bizonytalan járását, aki nem tudja elfogadni, hogy mindennek így legyen vége… Elképzelhetjük könny áztatta, sápadt arcukat… És a kérdést: miként lehetséges, hogy a Szeretet meghalt?

A tanítványokkal ellentétben ők ott vannak – ahogyan elkísérték Mesterük utolsó leheletét a kereszten, aztán Arimateai Józsefet, miközben eltemette Jézust. Ez a két nő ott van, nem menekültek el, képesek voltak kitartani, úgy fogadni az életet, ahogyan érkezik hozzánk, és elviselték az igazságtalanságok keserű ízét. Ott vannak, a sírral szemben, fájdalom járja át szívüket, és képtelenek beletörődni, hogy mindennek mindig így kell végződnie.

Ha egy kicsit megerőltetjük képzeletünket, ezeknek az asszonyoknak az arcában felfedezhetjük megannyi édesanyának és nagymamának az arcát, azoknak a gyermekeknek és fiataloknak az arcát, akik oly sok embertelenség és igazságtalanság terhét és fájdalmát hordozzák. Látjuk visszatükröződni bennük mindazoknak arcát, akik a várost járva érzik a nyomor fájdalmát, a kizsákmányolásból és emberkereskedelemből fakadó fájdalmat. Azoknak az arcát is látjuk bennük, akik megvetéssel találkoznak, amiért ők bevándorlók, nincs hazájuk, se otthonuk, se családjuk; mindazoknak az arcát, akiknek tekintete magányról és elhagyatottságról árulkodik, akiknek keze már meglehetősen ráncos. Visszatükrözik azoknak a síró asszonyoknak és anyáknak az arcát, akik azt látják, hogy gyermekeik életét betemette a nagymértékű korrupció, mely jogoktól foszt meg és derékba tör megannyi igyekezetet; betemette a mindennapi önzés, mely keresztre feszíti és szertefoszlatja sokak reményét; betemette a megbénító és meddő bürokrácia, mely nem engedi, hogy a dolgok változzanak. Az ő fájdalmukban mindazoknak az arca ott van, akik a várost járva keresztre feszítve látják az emberi méltóságot.

Ezeknek az asszonyoknak az arcában sok arc ott van, alighanem ott van a te arcod és az én arcom is. Hozzájuk hasonlóan mi is késztetést érezhetünk arra, hogy útra keljünk, és ne törődjünk bele abba, hogy a dolgoknak így kell végződniük. Igaz, szívünkben ígéretet hordozunk, és biztosak vagyunk Isten hűségében. Ugyanakkor a mi arcunk is sebekről árulkodik, sok hűtlenségről – a sajátjainkról és másokéiról –, próbálkozásokról és elveszített küzdelmekről. Szívünk érzi, hogy a dolgok másképp is lehetnek, de anélkül, hogy észrevennénk, hozzá tudunk szokni ahhoz, hogy együtt éljünk a sírral, együtt éljünk a kudarccal. Sőt még arra a meggyőződésre is juthatunk, hogy ez az élet törvénye, elaltatjuk magunkat, elmenekülünk a valóság elől, de ez az elmenekülés csak arra jó, hogy kioltsa bennünk az Isten által belénk ültetett reményt. Nagyon sokszor ilyenek a mi lépteink, ilyen a mi járásunk, mint az asszonyoké: bennünk van a vágy Isten után, de a szomorú beletörődés is. Nemcsak a Mester hal meg, hanem vele együtt meghal a mi reményünk is.

„És íme, nagy földrengés támadt” (Mt 28,2). Hirtelen azok az asszonyok egy erős rengést éreztek, valami vagy valaki megrengette lábuk alatt a talajt. Aztán pedig valaki odament hozzájuk, és azt mondta: „Ne féljetek!”, de azt is hozzáfűzte: „Feltámadt, amint megígérte” (Mt 28,6). Ez az az üzenet, amellyel ez a szent éjszaka nemzedékről nemzedékre megajándékoz bennünket: Ne féljünk, testvérek, feltámadt, amint megígérte! Ez a kereszten összetört, megsemmisített, kilobbantott élet újraéledt, és újra lobog (vö. Romano Guardini: Az Úr Krisztus, Szent István Társulat, Budapest, 2006, 450.). A feltámadt Jézus életének lobogása felkínálja magát nekünk ajándékként, adományként, távlatként. A feltámadt Jézus életének lobogása az, ami adatott nekünk, hogy mi is továbbadjuk mint átalakító erőt, az új emberség kovászát. Feltámadásával Krisztus nemcsak a sírt elzáró követ borította fel, hanem azokat az akadályokat is le akarja bontani, amelyek bezárnak minket meddő pesszimizmusunkba, fogalmainkkal felépített világunkba, mely eltávolít a valós élettől, a rögeszmés biztonságkeresésünkbe és a mások méltóságával is játszani képes mértéktelen ambícióinkba.

Amikor a főpap, a rómaiakkal cinkos vallási vezetők azt hitték, hogy mindent ki tudnak számítani, amikor azt hitték, hogy az utolsó szó kimondatott, és az ő feladatuk, hogy azt tartóssá tegyék, Isten betör hirtelen a világba, hogy felborítsa a józan ész szabályait, és így új lehetőséget kínáljon. Isten ismételten segítségünkre siet, hogy egy új időszakot vezessen be és tegyen tartóssá, az irgalmasság idejét. Ez az öröktől fenntartott ígéret, ez Isten meglepetése az ő hűséges népe számára: örülj, mert életedben el van rejtve a feltámadás csírája, a felkínált, és csak felébresztésre váró élet!

Épp ez az, aminek hirdetésére ez az éjszaka hív minket: a feltámadt Jézus élete ma is lobog, Krisztus él! Ez az, ami megváltoztatta Mária Magdolna és a másik Mária járását: ez az, ami arra készteti őket, hogy sietve elinduljanak, és futva vigyék a hírt (vö. Mt 28,8); ez az, ami segít nekik, hogy visszanyerjék korábbi járásukat és tekintetüket; visszatérnek a városba, hogy találkozzanak a többiekkel.

Ahogyan velük együtt beléptünk a sírba, most arra hívlak titeket, hogy velük együtt induljunk el, térjünk vissza a városba, térjünk vissza korábbi járásunkhoz és tekintetünkhöz. Mindannyian beléptünk a magunk sírjába, hívlak titeket: lépjünk ki onnan! Menjünk velük, hogy hirdessük az örömhírt! Menjünk el mindenhová, ahol úgy tűnik, hogy a síré volt az utolsó szó, és ahol a halál tűnt az egyetlen megoldásnak. Menjünk, hirdessük, osszuk meg másokkal, mondjuk el nekik: az Úr él! Ma is él, és fel akar támadni mindazokban az emberekben, akik eltemették a reményt, eltemették az álmokat, eltemették a méltóságot. Ha nem vagyunk képesek engedni, hogy a Lélek ezen az úton vezessen minket, akkor nem vagyunk keresztények!

Menjünk, és engedjük, hogy meglepjen minket ez a nem szokványos hajnal, engedjük, hogy meglepjen minket az az újdonság, amelyet egyedül Krisztus adhat! Engedjük, hogy az ő gyengédsége és szeretete irányítsák lépteinket, engedjük, hogy az ő szívének dobogása átalakítsa a mi gyengécske lobogásunkat!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Magyar Kurír

Fotó: világháló