Jézus jobban bízik bennünk, mint mi, saját magunkban

Jézus jobban bízik bennünk, mint mi, saját magunkban

Ferenc pápa egynapos genovai látogatásának délutánját szabadtéri szentmisét mutatott be. Homíliájában az evangéliumi szakasz két kulcsszaváról elmélkedett. A Feltámadt Jézus mondta tanítványainak mennybemenetele előtt: „Én kaptam minden hatalmat égen és földön” (Mt 28,28). Jézus hatalma, Isten ereje. Ez a téma a mai olvasmányok vezérfonala: az elsőben, az Apostolok cselekedeteiből vett szakaszban (ApCsel 1,7-8) Jézus azt mondja: nem tartozik tanítványaira, hogy ismerjék az időpontokat és a körülményeket, amelyeket az Atya szabott meg saját hatalmában. Azonban megígéri nekik a Szentlélek erejét. A második olvasmányban Szent Pál Efezusiakhoz írt levelében az Úr rajtunk, hívőkön való „mérhetetlen hatalmáról” szól (Ef 1,19).  Miben áll Isten ereje, hatalma? – tette fel a kérdést Ferenc pápa.

Jézus magával vitte a mennybe emberi mivoltunkat

Jézus azt állítja, hogy hatalma van „az égen és a földön”. Ez mindenekelőtt az ég és a föld összekapcsolásának a hatalma. Ma ezt a misztériumot ünnepeljük, mert Jézus, amikor felment az Atyához, a mi emberi testünk átlépete a mennyek küszöbét: emberi mivoltunk ott, Istenben van mindörökre. Ott van a bizalmunk, hogy Isten soha nem fog elszakadni az embertől. És megvigasztal az a tudat, hogy Istenben, Jézussal, mindannyiunk számára készen áll egy hely. Isten feltámadt gyermekeinek sorsa vár ránk és ezért valóban érdemes úgy élni itt lent, hogy keressük a fönti dolgokat, ahol Urunk található.

Jézusnak az eget és a földet összekötő hatalma nem ért véget mennybemenetelével. Ma is folytatódik és örökké tart. Mielőtt az Atyához felment volna, Jézus ezt mondta: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20). Ez nem egy egyszerű megnyugtatás, mint amikor valaki egy hosszú útra megy, és azt mondja barátainak: „gondolok majd rátok”. Nem. Jézus valóban velünk és értünk van: az egekben mindig megmutatja az Atyának emberi mivoltát, a mi emberi mivoltunkat.

Bízzuk minden ügyünket közbenjárónkra, Jézusra

Jézus hatalmának a kulcsszava: a közbenjárás. Jézus az Atya mellett minden nap, minden pillanatban közbenjár értünk, „örökké él, hogy közbenjárjon értünk” (Zsid 7,25). Minden imánkban, minden bocsánatkérésünkben, főleg minden szentmisén, Jézus közbenjár: megmutatja az Atyának feláldozott életének jeleit, sebeit, és közbenjár, irgalmasságot eszközölve ki számunkra. Ő a mi „szószólónk” (vö. 1 Jn 2,1), és amikor valamilyen fontos ügyünk van, jól tesszük, ha rábízzuk, és kérjük közben járását. Jézus nekünk és egyházának is átadta ezt a közbenjáró képességet, az egyháznak van hatalma és egyben kötelessége is, hogy közbenjárjon, hogy mindenkiért imádkozzon.

Az ima ereje összekapcsolja a földet az éggel

Tegyük fel a kérdést: „Én imádkozom?” Mi, mint egyház, mint keresztények, gyakoroljuk-e ezt a hatalmunkat, elvisszük-e Istenhez az egyes személyeket, az élet egyes helyzeteit?” A világnak szüksége van rá. Nekünk, magunknak is szükségünk van rá. Mindennapjainkban sokat fáradozunk, dolgozunk, elkötelezzük magunkat sok mindenben. Azonban azt kockáztatjuk, hogy este fáradtan, elnehezült lélekkel térünk haza, hasonlóan egy rakománnyal teli teherhajóhoz, amely egy fáasztó út után visszatér a kikötőbe és egyetlen vágya, hogy lehorgonyozzon és eloltsa a fényeket. Sok lótás-futás és tennivaló között élve eltévelyedhetünk, bezárkózhatunk magunkba és minden semmiségért nyugatalankodva. Ne hagyjuk, hogy ez a fajta betegség elhatalmasodjon rajtunk, minden nap emlékezzünk rá, hogy Istenbe vessük ki horgonyunkat: Őhozzá vigyük el a terheket, a személyeket, a helyzeteket, mindent bízzunk Őrá. Ez az ima ereje, amely az eget és a földet összekapcsolja, amely lehetővé teszi Istennek, hogy belépjen korunkba.

A keresztény ima közbenjárás, szeretet, amely előbbre viszi a világot

A keresztény ima nem egyféle belső összhang, nagyobb belső béke megtalálása. Azért imádkozunk, hogy mindent Isten elé vigyünk, hogy oltalmába ajánljuk a világot: az ima közbenjárás. Nem nyugalom, hanem szeretet. Kérés, keresés, kopogtatás, közbenjárás anélkül, hogy belefáradnánk. Ez az első felelősségünk, mert az ima az az erő, amely előbbre viszi a világot. Ez a küldetésünk, amely fáradságba kerül, egyben békét ad. Ebben áll a mi hatalmunk: nem azt jelenti, hogy felülkerekedünk másokon, hogy hangosabban kiabálunk ennek a világnak a logikája szerint, hanem gyakoroljuk az ima szelíd erejét, amellyel háborúkat is meg lehet állítani és el lehet nyerni a békét. Mint ahogy Jézus mindig közbenjár értünk az Atyánál, így mi is, tanítványai, soha nem fáradunk bele, hogy imádkozzunk és így a földet az éghez közelítsük.

Jézus jobban bízik bennünk, mint mi, saját magunkban

A mai evangéliumi szakasz másik kulcsszava, amely felfedi Jézus hatalmát: az igehirdetés – folytatta homíliájában a Szentatya. Az Úr elküldi övéit, hogy hirdessék őt pusztán a Szentlélek erejével: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!” (Mt 28,19). Ez az övéibe helyezett végtelen bizalom jele: Jézus bízik bennünk, hisz bennünk, jobban, mint mi saját magunkban. Missziót bíz ránk hiányosságaink ellenére. Tudja, hogy soha nem leszünk tökéletesek, és ha azt várjuk, hogy jobbá váljunk, soha nem kezdünk bele az evangelizálásba.

Küzdjük le a bezártságot és lépjünk ki önmagunkból

Jézus számára azonban fontos, hogy azonnal leküzdjük egy hiányosságunkat, mégpedig a bezártságot. Az evangéliumot nem lehet bezárni és lepecsételni, mert Isten szeretete dinamikus és mindenkit el akar érni. Ahhoz tehát, hogy hirdessük az evangéliumot, ki kell lépnünk önmagunkból. Nem helyezhetjük magunkat kényelembe, nem vágyakozhatunk nosztalgiával a múlt emlékei után. Az Úrral meg van tiltva, hogy a már megszerzett bizonyosságokban ringassuk magunkat. Az Úr ugyanis nem értékeli a jómódot, a kényelmet, hanem mindig kizökkent bizonyosságainkból és újra indít bennünket. Azt akarja, hogy kilépő egyház legyünk, szabadok annak a kísértésétől, hogy megelégedjünk, amikor jól érezzük magunkat és minden rendben van.

Az Úrral haladjunk előre a többiek felé

„Menjetek” – mondja ma is Jézus, aki a keresztségben mindnyájunkra ráruházta az igehirdetés hatalmát. Tehát az Úrral kilépni a világba, hozzátartozik a keresztény önazonossághoz. A keresztény nem áll egy helyben, hanem halad előre az Úrral a többiek felé. A keresztény azonban nem egy rövidtávfutó, aki őrült sebességgel fut, vagy egy hódító, akinek előbb kell megérkeznie a többieknél. Zarándok, misszionárius, „reménykedő maratoni futó”. Szelíd, de határozott az előrehaladásban, bizakodó és ugyanakkor tevékeny, kreatív, de mindig tisztelettudó, kezdeményező és nyitott, szorgalmas és szolidáris. Ilyen stílusban járjuk végig a világ útjait! – hangzott a pápa buzdítása.

Szenteljük magunkat a misszió sürgető feladatának

Mint az első tanítványok esetében, a mi számunkra is a világ útjai jelentik a hirdetés helyeit, ezt várja el tőlünk ma az Úr. Mint a kezdetekben, azt kívánja, hogy hirdessük evangéliumát az Ő erejével, ne a világ, hanem az örömteli tanúságtétel átlátszó és szelíd erejével. Erre ma sürgető szükség van. Kérjük az Úrtól a kegyelmet, hogy ne kövesedjünk meg nem központi, mellékes kérdésekben, hanem szenteljük magunkat maradéktalanul a misszió sürgető feladatának. Hagyjuk másokra a pletykálkodást és azoknak az álvitáit, akik csak önmagukat hallgatják, és konkrétan munkálkodjunk a közjó és a béke érdekében, azzal a meggyőződéssel, hogy jobb adni, mint kapni. A feltámadt és élő Úr, aki mindig közbenjár értünk, legyen előrehaladásunk ereje és bátorsága.

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió