Jézus nem azért jön, hogy elemésszen és parancsoljon hanem hogy tápláljon és szolgáljon

Jézus nem azért jön, hogy elemésszen és parancsoljon hanem hogy tápláljon és szolgáljon

A pásztorokkal együtt lépjünk be az igazi karácsonyba, vigyük el Jézusnak, amik vagyunk, a kirekesztettségeinket, a be nem gyógyult sebeinket – hangsúlyozta Ferenc pápa a szenteste a Szent Péter-bazilikában bemutatott szentmisén.

A szentatya homíliáját teljes terjedelmében közreadjuk.

„Isten üdvözítő kegyelme megnyilvánult minden ember számára” (Tit 2,11). Pál apostol szavai feltárják ennek a szent éjnek a misztériumát: megjelent Isten kegyelme, az ő ingyenes ajándéka; a nekünk ajándékozott Gyermekben konkréttá válik Isten irántunk érzett szeretete.

Dicsőséges éjszaka ez, az angyalok ezt a dicsőséget hirdetik Betlehemben, s a mai éjszakán mi is ezt hirdetjük. Örömteli éjszaka ez, mert Isten, az Örökkévaló, a Végtelen mától kezdve mindörökké a velünk lévő Isten: nem távoli, nem kell az égi régiókban vagy valamiféle misztikus eszményben keresnünk őt; közel van, emberré lett és soha nem fárad bele a mi emberségünkbe, amelyet sajátjává tett. Fényességes éjszaka ez: az Izajás által megjövendölt fény (vö. 9,1), mely megvilágosította a sötétségben járó embert, megjelent, és beborította a betlehemi pásztorokat (vö. Lk 2,9).

A pásztorok egyszerűen azt fedezik fel, hogy „gyermek született nekünk” (Iz 9,5), s megértik, hogy mindez a dicsőség, mindez az öröm, mindez a fény egyetlen pontban összegződik, abban a jelben, amelyet az angyal mutatott fel nekik: „Kisdedet találtok pólyába takarva és jászolba fektetve” (Lk 2,12). Ez az a jel, mely révén mindig megtalálhatjuk Jézust. Nem csak akkor, hanem ma is. Ha az igazi karácsonyt szeretnénk megünnepelni, akkor ezt a jelet szemléljük: egy kicsiny újszülött törékeny egyszerűségét, jászolban fekvő lényének a szelídségét, a testét körülfonó pólya gyöngéd szeretetteljességét. Itt van Isten.

Az evangélium ezzel a jellel egy paradoxont leplez le előttünk: szól a császárról, a kormányzóról, annak a kornak a nagyjairól, ám Isten nem közöttük válik jelenvalóvá; nem egy királyi palota előkelő termében jelenik meg, hanem egy istálló szegénységében; nem a látszat csillogásában, hanem az élet egyszerűségében; nem a hatalomban, hanem a meglepő kicsinységben. Ahhoz, hogy találkozzunk vele, oda kell elmennünk, ahol Ő van: le kell hajolnunk, alá kell szállnunk, kicsinnyé kell válnunk. A megszülető Gyermek megszólít minket: arra hív, hogy hagyjuk hátra a kérészéltű illúziókat, s jussunk el a lényegeshez, mondjunk le kielégíthetetlen elvárásainkról, hagyjuk el az örökös elégedetlenséget és a szomorúságot, amit olyasvalami miatt érzünk, ami mindig sohasem lesz a miénk. Jót tesz nekünk, ha elhagyjuk ezeket a dolgokat, hogy az Istengyermek egyszerűségében újra megtaláljuk a békét, az örömöt és az élet értelmét.

Engedjük, hogy a jászolban fekvő Kisded megszólítson minket, de engedjük, hogy megszólítsanak minket azok a gyermekek is, akik ma nem egy bölcsőben nyugszanak, akiket nem simogat meg az anyai és apai szeretet, hanem a sivár „méltóságelemésztő jászlakban” fekszenek: a földalatti óvóhelyeken, ahová a bombázások elől menekültek, egy nagyváros járdáin, egy menekültektől túlterhelt bárka fenekén. Engedjük, hogy megszólítsanak minket azok a gyermekek, akiknek nem engedték meg, hogy megszülessenek, akik sírnak, mert senki sem csillapítja éhségüket, akiknek nem játékok, hanem fegyverek vannak a kezeikben.

Karácsony misztériuma, ami fény és öröm, megszólít és megrendít, mivel egyszerre a remény és a szomorúság misztériuma. Magán hordozza a szomorúság illatát, lévén hogy nem fogadták be a szeretetet, az életet pedig szemétkosárba dobták. Így esett ez Józseffel és Máriával, akik zárt ajtókra találtak, és jászolba helyezték Jézust, „mert nem kaptak helyet a szálláson” (v. 7). Jézus egyesek által visszautasítva és sokak közönyössége közepette született meg. Ma is itt él közöttünk ez a közönyösség, amikor karácsony olyan ünneppé válik, aminek mi vagyunk a főszereplői, és nem Ő; amikor a kirakatok fényözöne árnyékba borítja Isten világosságát; amikor megveszünk az ajándékokért, de érzéketlenek maradunk a kirekesztettekkel szemben.

Ám Karácsony még inkább magán hordozza a remény illatát, mivel Isten fénye a mi homályaink ellenére is újra felragyog. A szelíd fény nem vált ki félelmet; a belénk szeretett Isten gyöngédségével vonz magához, amikor szegényen és törékenyen születik meg közöttünk, mint aki egy közülünk. Betlehemben születik. A város neve ezt jelenti: „a kenyér háza”. Mintha csak azt akarná mondani nekünk, hogy kenyérként születik a számunkra; azért születik meg, hogy nekünk ajándékozza az életét; eljön a világunkba, hogy elhozza nekünk a szeretetét. Nem azért jön, hogy elemésszen és parancsoljon, hanem hogy tápláljon és szolgáljon. Így hát közvetlen kapcsolat áll fenn a jászol és a kereszt között, ahol Jézus megtört kenyérré lesz: ez a szeretet közvetlen kapcsolata, amely odaajándékozza magát és fényt gyújt az életünknek, békét ad a szíveinknek.

A pásztorok megértették ezt ezen az éjjelen, akik maguk is koruk kitaszítottjai közé számítottak. Ám Isten szemében senki sem kitaszított, sőt épp ők lettek karácsony meghívottjai. Aki magabiztos, önelégült volt, az otthon maradt, a saját dolgai között; a pásztorok ellenben „azonnal felkerekedtek” (vö. Lk 2,16). Mi is engedjük meg, hogy Jézus megszólítson és egybehívjon minket ezen az éjszakán, menjünk bizalommal Hozzá, onnan indulva el, amiben kitaszítottnak érezzük magunkat, korlátainktól útra kelve.

Engedjük, hogy megérintsen minket az üdvözítő gyöngédség. Közeledjünk a közel jövő Istenhez, álljunk meg, s nézzük a jászlat, képzeljük magunk elé Jézus születését: a fényt és a békét, a legnagyobb szegénységet és visszautasítást. A pásztorokkal együtt lépjünk be az igazi karácsonyba, vigyük el Jézusnak, amik vagyunk, a kirekesztettségeinket, a be nem gyógyult sebeinket. Így Jézusban megízleljük majd az igazi karácsony szellemét: annak szépségét, hogy Isten szeret minket. Máriával és Józseffel együtt vagyunk a jászol előtt, azelőtt a Jézus előtt, aki életemért adott kenyérként születik. Szemléljük az ő alázatos és végtelen szeretetét, mondjunk köszönetet neki: köszönöm, hogy mindezt megtetted értem.

Fordította: Török Csaba

Forrás: Magyar Kurír

Fotó: világháló