Kasper bíboros az elvált és újraházasodott hívők lelkipásztori gondozásáról

Kasper bíboros az elvált és újraházasodott hívők lelkipásztori gondozásáról

Szabó Ferenc SJ könyvismertetése

A családdal foglalkozó 2014. októberi rendkívüli szinódusra készülve Ferenc pápa felkérte Walter Kasper bíborost, hogy a 2014 februárjában megtartott konzisztóriumon tartson előadást a család mai problémáiról.[1] A bíboros februári merész felszólalása feltűnést keltett. Szövege először olaszul, majd németül és franciául is megjelent: L’Évangile de la famille = A család Evangéliuma [2] címmel.

Walter Kasper osztja Ferenc pápa (és a felmérések) diagnózisát a család válságáról; hivatkozik  Az evangélium öröme kezdetű buzdításra (EG 66): „A család – mint minden közösség és társadalmi kapcsolat – mély kulturális válságon megy keresztül. A család esetében a kapcsolatok törékenysége különösen súlyossá válik, mert a társadalom alapvető sejtjéről van szó.” A bíboros teológus részletezi is a válság megnyilvánulásait. Nem akarja enyhíteni, hanem inkább radikalizálja a kérdést, visszamegy az Evangéliumhoz, és onnan tekint a jövőbe. Olyan új utakat keres, amelyeket lehetővé tesz az Egyház hitéhez való hűség, és amely mindenkit az állandó megtérésre szólít.

Miután összefoglalta a Szentírás és a Hagyomány tanítását, a Teremtő és Üdvözítő Isten tervét a családról, a mai valóságot, a kulturális változatosságot is figyelembe veszi: miként a zsinat a Gaudium et spes kezdetű konstitúcióban, azt sürgeti, hogy a mai evangelizálásban a lelkipásztoroknak Isten irgalmasságát kell hirdetniük és képviselniük a sokszor fájdalmas helyzetekben szenvedő, hívő és Krisztushoz ragaszkodó elvált házasokról gondoskodva.

Ferenc pápa programjának szellemében világít rá a „család Evangéliuma” lényegére: Az Evangélium nem törvénykódex, hanem fény és annak az életnek az ereje, amely maga Jézus Krisztus, és aki megadja azt, amit követel. ( 12-13). Ez az Evangelii gaudium folyton visszatérő alapgondolata: a szeretet és az irgalmasság primátusát kell hirdetni és erről tanúskodni.[3]

Kasper bíboros vázolja az Egyház tanítását a házasságról. Idézi és magyarázza a Szentírás legfontosabb szövegeit: Mt 5, 27-28;19, 3-9; 1Kor 7, 9. 39 ; Ef  5, 29-33. Jézus megerősíti a mózesi törvényt, megszigorítja a férfi és a nő természetes szövetségét, amelyet már a Teremtő áldása és oltalma kísért. „Az Efezusi levél még egy lépést tesz előre: az ószövetségi metaforát alkalmazza Isten és népe jegyesi szövetségéről (Óz 2, 18-25): azt állítja, hogy ez a szövetség Krisztusban beteljesedett, eljutott a tökéletességre. Így a férfi és a nő szövetsége ezentúl az Istennek az emberekkel kötött szövetségének reálszimbólumává vált, mert ez a szövetség Jézus Krisztusban beteljesedett. Ami a világ kezdete óta Isten teremtésének valósága volt (a férfi és a nő szövetsége),  ezentúl olyan jel, amely aktualizálja Krisztus és az Egyház misztériumát (Ef 5, 32).” (39-40)

A házasság mint szentség egyszerre orvosság a bűn következményeire és a megszentelő kegyelem közvetítője a hívők számára. „Azt mondhatnánk, hogy amilyen mértékben Jézus belépett egy házasság történetébe, olyan mértékben meggyógyította és megszentelte azt a családot. A teremtés rendjét itt átveszi üdvösség rendje. Nem ellensége a testnek és a szexualitásnak, mert magába foglalja a szexet, az éroszt és az emberi barátságot, de azt megtisztítja és beteljesedésre segíti. Miként az Egyház szentsége (LG 1), úgy a házasság szentsége  sem statikus valóság. A házasság/család állandóan veszélyeztetve van a „szív keménysége” (Mt 19, 8) miatt, állandóan keresnie kell a megtérés útját, a megújulást és az érlelődést.” (40-41)

Kasper  bíboros joggal hangsúlyozza a fokozatosságot, a fejlődés törvényét a hitbe való bevezetésben és a lelkipásztorkodásban.  „Miként az Egyház állandóan a megtérés és a megújulás útját járja (LG 8), ugyanúgy a házasság és a család úton van, a kereszttől halad a feltámadás felé (Familiaris consortio 12kk). A fejlődés törvénye erejében a család arra hivatott, hogy növekedjék egyre jobban elmélyülve Krisztus misztériumában (Familiaris consortio 9. és 34. pont).  A fejlődésnek ez a törvénye nagyon fontosnak látszik szememben a házasság és a család lelkipásztori gondozásában. Nem a törvény fokozatosságát jelenti, hanem a fokozatos megértését és megvalósítását az Evangélium törvényének, amely a szabadság törvénye (Jak 1,25; 2,12)” (41)

Ezután Kasper bíboros  hosszabban szól a „családegyházról” (49–52), majd rátér az elvált és újraházasodottak problémájára. Hangsúlyozza: nincs szó a házasság felbonthatatlanságának megkérdőjelezéséről, de hozzáfűzi: a hűséggel együtt jár az irgalmasság: „Az ember bármilyen mélyre esik is, nem esik mélyebbre, mint Isten irgalmassága” (55).

A bíboros teológus  így fogalmazza meg a problémát: „Lehetséges-e olyan fejlődés, amely – nem törölve el a hagyományos dogmatikus normát – előrehaladás lenne a kérdés megoldásában és elmélyítené az újabb hagyományokat?” (56) A válasznak árnyaltnak kell lennie. (Familiaris consortio 84)

Két helyzetet elemez, amelyeket már felvetettek hivatalos dokumentumokban, és amelyeket meg kell oldania a szinódusnak. Az egyik: olyan elvált újraházasodott felek helyzete, akik szubjektíve meg vannak győződve arról, hogy előző házasságuk orvosolhatatlanul megromlott és soha sem volt érvényes. Kasper emlékeztet arra, hogy a házasság érvényességének megítélésében nem lehet az érdekelt felek szubjektív véleményére hagyatkozni. (57) Ezt jogi úton kell tisztázni, amire a lelkipásztornak figyelnie kell (59). A második nehezebb helyzet: az érvényes egyházi házasság után elváltak és új polgári házasságot kötöttek: csak lelki áldozás engedélyezett nekik, vagy szentségi áldozáshoz járulhatnak? Mennyire vannak egyesülve Krisztussal? Ha a szentségi áldozásból kizárjuk őket, vajon nem kérdőjelezzük-e meg az Egyház szentségi jellegét? (60) Ezzel felforgatnánk a II. Vatikáni zsinat egyháztanát, amely szerint „az Egyház mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész  emberi nem egységének” (LG 1).

Kasper bíboros  a régi egyház gyakorlatára –  a türelem és az irgalom lelkipásztori gyakorlatára utalva – keresi a kiutat, de előbb itt válaszol azoknak az ellenvetésére, akik attól tartanak, hogy – megengedve a házasságról szóló egyházi tanítás fejlődését (az 1983-as kánonjogi kódex 1093-as kánonja már nem helyez kilátásba kiközösítést, mint az 1917-es tette) – kikezdi a házasság felbonthatatlanságáról szóló tanítást. Erről azonban nincsen szó, hanem a személyek iránti figyelem és az irgalmas Isten lelkipásztori képviselete a cél.

Kasper bíboros  konkrét javaslatában és érvelésében részben a Nagy Szent Vazult és Nazianzi Szent Gergelyt követő Joseph Ratzinger professzor egy 1972-es tanulmányára hivatkozik. (61-63)

John Paul Meier, a neves amerikai katolikus pap, Jésus et le divorce (Cerf, Paris, 2015.) bevezetőjében (10-11) utal Walter Kasper bíboros és Raymond Burke bíboros ellentétes álláspontjára az elvált és újraházasodott katolikusok lelkipásztori gondozása kérdésében. Megjegyzi: J. Ratzinger (XVI. Benedek) folyamatban levő összes művei  (Opera omnia) kiadásában némileg szigorítja fiatalkori véleményét, amely elég közel állt Kasper „liberális” véleményéhez: itt már Burke bíboros konzervatív nézete felé hajlik. [4]

Az Egyháznak az első századokban, az üldözések idején, szembe kellett néznie a keresztények aposztáziájával, hittagadásával. Ezeket nevezték latinul lapsinak, elbukottaknak, akik megtagadták keresztségüket. Számukra az Egyház penitenciatartást (bűnbánati/megtérési gyakorlatot) írt elő, az új vízkeresztség helyett a könnyek keresztségét. „A hajótörést szenvedőknek, a vízbe fúlóknak nem másik hajót ajánlott, hanem a szabadulás/üdvösség deszkáját.”[5]

Ezt a hasonlatot alkalmazza Kasper bíboros az elvált és újraházasodott hívő katolikusokra: az érvényes házasság után nem egy második házasság („második hajó”), hanem a „szabadulás deszkája”: a szentáldozáshoz járulás. Nemcsak lelki áldozás (bűnbánat, megtérés után), hanem teljes részvétel a szentáldozásban; és ezt egyöntetűen be kellene vezetni az Egyházban. Kasper bíboros azokat a szakembereket, akik ezt vitatják, emlékezteti a Krédóra: „Hiszem a bűnök bocsánatát.” Függetlenül a vitatott részletektől, az Egyház mindig középutat keresett a rigorizmus és a laxizmus között, hivatkozva az Úrtól kapott felhatalmazásra, az oldás-kötés, a bűnbocsánat  lelki hatalmára (Mt 16, 19, 18, 18, Jn 20, 23). Ha ez alkalmazható a bűnbánó gyilkosra, hasonlóképpen az őszinte bűnbánatot tartó  házasságtörőre is.

Két szempontot kell tehát összekapcsolni a lelkipásztori segítésben: engedelmeskedni az Úr parancsának és közvetíteni Isten végtelen irgalmasságát. Kasper itt (63) rögtön hangsúlyozza: „Isten irgalmassága nem olcsó kegyelem, amely felmentene a megtérés alól.”

Walter Kasper bíboros megoldási javaslata tehát egyszerre megőrzi a házasság felbonthatatlanságát (ezt sohasem vonta kétségbe) és az irgalmasság gyakorlását, feltéve, hogy az elváltak megtérnek, és az egész Egyház tanúskodik gyökeres megtérésükről. Az Egyház megtérésre szólítja fel az elvált és újraházasodott hívőket, de ez a felhívás teljes igazságában csak az Isten bocsánatát közvetítő/kiosztó Egyháztól jöhet.

Az Egyháznak jelnek kell lennie, de hogyan lehet a hűség és irgalmasság közti felbonthatatlan kapcsolatjel a lelkipásztori tevékenységben az elvált és polgári házasságot kötött hívők körében? Meg kell különböztetni a javasolt megoldást (az „üdvösség deszkája”) a kellő feltételek mellett semmiséget kimondható helyzetektől, amikor a felek újabb szentségi házasságot köthetnek, de mindig ügyeljenek a lelkipásztorok, hogy a bűnbánat és a szív megtérése igazságban történjék meg.

Walter Kasper javaslatában a következő feltételeket sorolja fel, hogy egyedi esetekben a szentáldozáshoz való bocsátás lehetséges lehetne: bűnbánat az első házasságban elkövetett vétkekért; az első házassághoz kapcsolódó függőségek tisztázása; ki van zárva a „visszatérés”; a második házasság megkötése nem járt újabb bűnnel; eltökéltség, hogy a második polgári házasságot a hit szerint élik; vágyakozás az Eucharisztia vételére.

Kasper bíboros ismertetett javaslatával nem akart elébe vágni a szinódusi munkáknak és a pápai döntésnek, csak emlékeztetni akarta az egész Egyházat Isten mindig felajánlott irgalmasságára.

Walter Kasper bíboros  az Epilógusban (81-87)  a „Mit tehetünk?”  kérdésre:

 válaszolva három pontban foglalta össze megoldási javaslatát: 1.Legyünk képesek arra, hogy egyszerűen beszéljünk a szexualitásról, házasságról és a családról, és lépjünk ki a létező helyzetbe beletörődő hallgatás merevségéből. Az az egyszerű „megoldás”, hogy megvizsgáljuk: mi megengedett és mi tilos, nem vezet messzire. A házasság és a család mai problémái – ezek között csak egy, bár súlyos  az elvált és újraházasodottak kérdése – egy sokkal átfogóbb egzisztenciális  kérdésbe illeszkednek: hogyan találhatják meg az emberek  a boldogságot és életük beteljesedését?

Ennek az alapvető kérdésnek részét képezi e nagyon lényeges feladat: a szexualitás felelős és boldog használata, amely a Teremtő ajándéka az embernek és amelyet rá bízott.  Kasper bíboros itt a perszonalista filozófia és morálteológia szemléletét követi. A szexualitásnak ki kell vezetnie a férfit és a nőt egy önmagába zárt individualizmus szűkösségéből és magányából, hogy megnyíljanak egy TE, másik emberi lény(ek) és a MI, az emberi közösség felé. A szexualitás elszigetelése az emberi kapcsolatoktól és annak lefokozása a fizikai szexre, nem vezet el az annyit  hangoztatott felszabaduláshoz, hanem a szerelem banalizásához és áruba bocsátásához. Ennek következménye az érosz halála és a mi nyugati társadalmunk elöregedése. A házasság és a család az utolsó fészke/menedéke annak az ellenállásnak, amely megakadályozhatja az élet érzéketlen áruba bocsátását és kiszolgáltatását a mindent felfaló technikának.

2. A megújult lelkipásztori lelkiségnek búcsút kell mondania a nem keresztény szűk és rigorista legalizmusnak, amely elviselhetetlen terheket rak az emberek vállaira (vö.  Mt 23, 4). A keleti egyházak üdvtörténeti szemlélete (az oikonomia elve) szerint kifejleszteni egy olyan utat, amely túlhalad a rigorizmuson és a laxizmuson, és azt követve – az ökumenizmus szellemében – néhány eligazítást nyerhetünk. Nyugaton ismerjük a epikia elvét[6], az igazságosságot egyedi esetekben, amely Szent Tamás szerint magasabb fokú igazságosság. Az oikonomia esetében először nem a kánonjog elvéről van szó, hanem alapvető spirituális  és lelkipásztori magatartásról, amely az Evangéliumot jó családapa módjára alkalmazza, intézi (oikonomos, ügyintéző), az isteni üdvökonómia modellje szerint. Isten az üdvösségtörténetben együtt haladt választott népével és most az Újszövetségben a Szentlélek elkíséri az Egyházat hosszú útján. Hasonlóképpen az Egyháznak is lépésről lépésre el kell kísérnie az embereket életük célja felé.

 3. A harmadik lépés:  Átvinni a vázolt  antropológiai (perszonalista) és spirituális reflexiókat az intézményes jogi keretbe, minthogy a házasság nemcsak privát ügy, hanem közösségi, nyilvános és jogi szerződés is. A polgári házasságot az állam szabályozza. De a házasság egyházi, sokszor hosszú és bonyolult  kánoni (bírósági) eljárásainak spirituális és lelkipásztori jelleget kell adni, – az evangéliumi  jó Pásztor és az irgalmas Szamaritánus példájára.  Így pl.  egyszerűsíteni és meggyorsítani a házasság semmisségét kimondó eljárásokat. (Ez kívánalom már sürgetően elhangzott a szinóduson.)

[1] Walter Kasper bíboros szül. 1933-ban, az Egységtörekvés Pápai Tanácsának  elnöke  volt neves teológus, magyarul is megjelent Jézus a Krisztus című kiváló könyve (Vigilia, Bp., 1996). Pályafutásáról lásd: Walter Kasper – Daniel Deckers: A hit szívverése. Vigilia, Bp, 2009, ismertetésem   a Távlatokban http://www.tavlatok.hu/net/konyvek.htm

[2] L’Évangile de la famille, trad., J. Hoffmann, Paris, Cerf, 2014, 96 p. (Erre hivatkozom a szövegben a lapszám megadásával.) –  Vö.  A. Mattheeuws SJ, in NRT tome 137, no 1, Janvier–Mars 2015, 146–149.

[3] EG 37, 39, 43, 166: a buzdítás jelzett helyein Ferenc pápa a Szentíráson kívül Aquinói Szent Tamásra is hivatkozik (S.Th. I-II,  66, 4-6; 108. 1; II-II. 30, 4), illetve a zsinat Unitatis redintegratio k. nyilatkozata 11.pontjára, ahol az igazságok hierarchiájának, fontossági sorrendjének elvéről van szó.

[4] Megjegyzem: J. Ratzinger Opera Omnia sorozatának gondozója  Ludwig  Müller bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa.  Új kis könyvében (Le pouvoir de la grâce) a házasság felbonthatatlansága melletti hagyományos érveket sorakoztatja fel, az Egyház hivatalos tanítását mutatja be.

[5] Vö. Patrick Goujon SJ ismertetését: Études, 2014. szeptember, 61–72.

[6]epikia (a gör. epieíkeia, ‘méltányosság’ szóból): az egyházi törvény  kötelező erejének megszűnése egyedi esetben. – Valójában a törv. méltányos okokon alapuló, megszorító értelmezése, mely föltételezi, hogy az adott különleges körülmények között az egyébként hatályos törvény nem kötelez. Alapja az, hogy a törv-hozó nem láthat előre minden körülményt, s méltán föltehető, hogy olyan esetekben, amikor a törv. teljesítése szinte lehetetlen v. értelmetlen, fölmentene alóla. ~ alkalmazható az emberi törvény és a pozitív isteni törv. esetében, kivéve, ha a törvhozó akarata könnyen megtudható. A tárgy fontosságától függ az ~ indokainak súlya. A polg. törv. az ~t nem ismeri. (Magyar Katolikus Lexikon)

Forrás: Vatikáni Rádió