Lehetek gyermek- Találkozás Böjte Csabával Déván

Lehetek gyermek- Találkozás Böjte Csabával Déván

Interjú Böjte Csabával

Annyi gyermeket látott már felnőni. De vajon Csaba testvér milyen lehetett gyereknek? Mit szeretett játszani? Milyen csibészségeket követett el?
– Viccesen azt szoktam mondani, örvendek, hogy a mi gyermekeink nem olyanok, mint amilyen én voltam. Azt hiszem, a nevelőknek többször állna égnek a hajuk, ha én „gyerekeskednék” a családjukban. Annak idején nem volt televízió, sem internet, szerettünk kirándulni, többet jártunk a természetbe. Gyakran elkapott az eső, vagy ott ért a sötétség, édesanyám sokat aggódott értünk. Rosszat, úgy kifejezetten, nem hiszem, hogy akartunk vagy tettünk volna, de olyan kalandokba mentünk bele, amelyeket – hogy mondjam – a mai ember talán nehezebben tolerálna. Akkoriban belefért az, hogy csónakot építsünk, és elinduljunk le a Duna-deltába; hogy felüljünk egy tehervonatra, és elmenjünk kószálni egyet az országba; hogy kimenjünk az erdőbe, hogy no, ugyan hol lakik a medve, nézzük meg a barlangját! Nagyon szerettünk sízni, felmentünk a Hargitára, és rengeteget bicikliztünk, körbekarikáztuk Székelyföldet. Persze, ha most egy nyolcadikos gyerekünk fogná magát, és elindulna, hogy akkor négyszáz kilométert leteker, nem díjaznánk az ötletet, de a mi generációnk így nőtt fel.

Úgy képzelem, nagy-nagy szeretet lehetett a családjában, ha most ilyen szépen tud gondoskodni a „gyermekeiről”.
– Valahogy úgy van, hogy bármilyen is az anyukája, akármilyen hibát vagy bűnt követett is el, mégis minden itt élő gyerek a világ legszebb, legnemesebb, legnagyszerűbb asszonyának tartja. Így, ha megkérdezik, hogy szerintem mi az Isten remekműve, akkor azt mondom, a gyermek szíve, amelybe ennyi szeretetet, jóságot tudott belepréselni a Jóisten. Látom, hogy gyerekek, akik hosszú évekig itt vannak nálunk, mennyit imádkoznak a szüleikért, és milyen gyöngéd szeretettel gondolnak rájuk – még akkor is, ha nem érdemlik meg. Természetes, hogy én is nagyon szeretem az édesanyámat. Apám meghalt, négy és fél éves voltam, a húgom három hónappal apám halála után született. Édesanyám valóban minden idejét, energiáját, az egész életét nekünk szentelte. Nem ment újból férjhez. Itt, Déván is ő volt az első és a legelkötelezettebb munkatársam, aki soha nem ment szabadságra, a raktárakat kezelte huszonöt évig, mindig a segítségemre volt. Ezért is hálás vagyok neki, meg persze azért is, mert a világra hozott és felnevelt.

Csaba testvér, voltaképp hogyan kezdődött ez az egész? Annak idején mi indította arra, hogy néhány gyermeket maga mellé vegyen?
– Ötödikes vagy hatodikos lehetettem, amikor azt énekeltük: „Arra születtünk, hogy a föld sebeit begyógyítsuk, életünkön át, életünkön át.” Úgy gondoltam, és a mai napig is bennem van, hogy azért csak nincs olyan sok seb ezen a földön, hogy ne lehetne begyógyítani. Naivitás vagy realitás, nem tudom, de mindig azt éreztem, hogy jobbá kellene tenni a környezetemet. A nagyszüleimtől is azt láttam, hogy ha valami nincs a helyén, akkor azt helyre kell rakni, és úgy gondolom, az, ha egy gyerek a templom előtt koldul, nincs a helyén. Megpróbáltam hát segíteni. Egyébként is, a ferences kisebb testvér a legkisebbek, legelesettebbek, legkiszolgáltatottabbak mellé akar állni.

A sok-sok adminisztráció, menedzsment, médiaszereplés mellett mennyire tud személyesen is jelen lenni a gyerekek között? Mit gondol, mi most a feladata?
– Ugye, Jézus Krisztus ritkán beszél önmagáról, mégis van egy szentírási rész, ahol sokat elárul: „Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló” (Jn 16,7). Jézus lelkesít, bátorít, valahogy így van jelen: hajrá, mindent bele, fog ez menni, gyerünk, ne féljetek, bízzatok bennem! Ez a jézusi stílus. Azt mondják, hogy a pap „Alter Christus”, vagyis benne és minden keresztényben fel kellene, hogy ragyogjon ez a krisztusi vonás. Én úgy látom, hogy a gyerek képes megtanulni a leckét, de ha nem lelkesíti senki, akkor nehezebben megy neki. Az egyik kislányunk itt, ennél az asztalnál ült, és csak nézte a levest, miközben mindenki evett körülötte. Olyan három év körüli volt. Odamentem, és mondtam neki: „Kicsi bogár, te nem vagy éhes?” Azt mondja: „De igen.” Mondom: „Akkor meg miért nem eszel?” – „Hát, mert nem biztat senki.” – „Akkor hamar, nyami, nyami!” Mindjárt elfogyott az a leves. Ilyenek vagyunk mi, emberek, olykor egy kis bátorítás kell. Úgy látom, az én feladatom, hogy a nevelőket, a házvezetőket, a gyerekeket, a támogatókat, a hatóságokat lelkesítsem, biztassam: több kakaót bele, s akkor fog ez menni!

Sokszor említi, Jézus a nehézségek láttán nem mondta, hogy váltsa meg a világot, aki akarja, hanem vállalta a feladatát. Ön mondta valaha, hogy nevelje ezeket a gyerekeket, aki akarja, de én most aztán befejeztem?
– Mikor Jézus látta Júdás „szerencsétlenkedését”, gondolom – mint pedagógus –, nem húzogatta a vállát. Minden pedagógus életében vannak jól sikerült történetek, és sajnos előfordul, hogy bár annyiszor elmondtuk, megbeszéltük, mégis öngólt rúg egy gyerek. S ilyenkor mindig: „A fene egye meg, mit rontottam el?” Most is van egy fiú, úgy küzdök vele. Utolsó éves, és kitalálta, hogy ő már eleget járt iskolába, nem megy többet. Összebalhézott mindenkivel. Mondom neki, nyelje le a békát, és bírja ki azt a fél évet. Hogy ki fog győzni a csatában? Még nincs lefújva a meccs. Ezek nálunk a legnagyobb kérdések. De azért én elég régi motoros vagyok, és ha szakad a cérna, nem várom meg, hogy elszakadjon, hanem elmegyek, sétálok egyet a természetben, vagy odatérdelek az oltár elé. Eddig mindig összejött, hogy megtapasztalhattam Isten gyógyító jelenlétét. Ha az ember elálmosodik, nem kétségbeesik, hanem lefekszik; ha koszos a keze, akkor nem szörnyülködik, hanem megmossa. S ugyanígy a keresztény is: ha elfárad, ha reménytelenné válik az élete, odakucorodik Jézus lába elé. Ha meg akarom ajándékozni magam egy kis boldogsággal, mindig ezt teszem, és próbálok tanulni Jézustól. Egyetlen dolog fontos az életben: hogy az ember Isten közelében legyen. Akármilyen rossz is a helyzetünk, még mindig jobb, mint nagypéntek lehetett. S akárhogy is, Jézus a kereszten is tudott értünk imádkozni, bízott bennünk, nem veszítette el a reményét.

„Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem juttok be a mennyek országába.” Az elmúlt évtizedek alatt mit tanult ezektől a gyerekektől?
– Jézus nagy ajándéka, hogy ilyeneket mond, mert ugye ez azt jelenti, nem kell, hogy mindig a szeg fejére üssek, nem kell nekem egyfolytában komoly felnőttnek lennem. Lehetek gyermek is. Én ezt szabadságként élem meg, és nagyon hálás vagyok, hogy Jézus példaként tudta elénk állítani a gyermekeket. Hogy mire tanítanak ők? Hihetetlenül gyorsan talpra állnak, mint a keljfeljancsi, pedig egyesek akkora pofonokat kaptak az élettől. Jön a karácsony, és a gyerek azt mondja: az anyukám miért nem hív fel engemet? Olyankor én jól összeborzolom a haját, csavarok egyet az orrán, kétszer-háromszor a magasba dobom, nevetünk, és látom, hogy tiszta szívből tud kacagni. Igen, van valami probléma, de ott egye meg a fene! Éljünk! Mi, felnőttek sokszor úgy bele tudunk ragadni a hínárba, évekig ott caplatunk a mocsárban, a gyerek viszont pillanatok alatt fel tud kelni, és továbbmegy. Ezt a gyors rehabilitációt nagyon jó lenne megtanulni. Azt, hogy nincs olyan gond, amit játékkal ne lehetne megoldani. A pajkos, játékos, gyermeki lelkületet fel kellene, hogy írassuk magunknak receptre, és napjában háromszor be kellene vennünk például egy székely bácsis viccet, hogy vidámak legyünk.

És mit gondol, mit tanulhatunk a gyermek Jézustól?
– Egyszer odajött hozzám az egyik gyerek: „Te, pap bácsi, annyi szentet ünnepelünk, de a Kisjézust miért nem?” És úgy elgondolkoztam, hogy tényleg, nem emlékezünk meg arról a hat-hétéves Jézuskáról, aki odamegy az anyukájához, és azt mondja: „Anyu, kiengedsz focizni egyet a fiúkkal?” Vagy aki tízévesen odaáll az apja mellé, ő fűrészel, a kicsi meg hordja neki a fát, együtt dolgoznak, Isten és ember. És aki ott áll Mária előtt, aki így szól: „Na, húzd ki magad, kötöttem neked egy kis pulóvert, próbáljuk fel!” Nem? Úgy gondolom, nagyon fontos lenne egy ilyen gyermektelen világban – mert egyrészt kevés gyermek születik, másrészt mi, felnőttek elég koravének lettünk –, hogy kezdjük el a gyermek Jézust ünnepelni. Székelyhídi házunkat éppen róla neveztük el, és minden év június elsején nagy dínomdánommal megünnepeljük. Úgy érzem, sok mindenben lehet ő példa mindannyiunknak. Például, hogy nem nyafog, amikor Egyiptomba kell menekülni, és ugye imádkozik, a szülei a templomban találják meg. Viccesen szoktam mondani, ha netán valamelyik gyerekünk elkószálna, milyen jó lenne, ha mondhatnám: jaj, nem kell aggódni, biztos ott van a templomban, imádkozik.

Hogyan ünneplik a karácsonyt itt, Déván? És emlékszik, hogyan telt az ünnep kissrácként, otthon?
– Néhány gyermeket hazavisznek a szülei, a legtöbbjük viszont itt marad, és a bejglisütéstől elkezdve van itt minden! Karácsonykor és újévkor, akár végig az ünnepek alatt szeretettel fogadjuk be azokat, akik egyedül vannak, és nem szeretnék magányosan tölteni ezeket a napokat. S valamit mindig kitalálunk, hogy szebb legyen az ünnep. Volt, hogy börtönbe látogattunk el vagy betegekhez, máskor öregotthonba vagy kórházba mentünk el, meglátogattuk az állomáson a hajléktalanokat, és egy nyomornegyed lakóit is felkerestük. Mondtam a gyerekeknek: „Most megajándékozlak benneteket az ajándékozás örömével!” Minden gyerek készített egy kis apróságot, és azzal ajándékozta meg a még szegényebb gyerekeket. Annak idején, azt hiszem, kevesebb volt az ajándékozás, az ember kapott egy zoknit vagy valami mást. Bennem az maradt meg leginkább, hogy megvolt a nagytakarítás, és olyan jó tiszta lett az egész ház, és akkor jó volt mászkálni mezítláb. S akkoriban valahogy jobban ráértünk egymásra. A nagybátyáimmal meg a nagytatával mindig leültünk malmozni vagy valami mást játszani, és karácsony táján jobban engedték, hogy az ember félrevonuljon egy sarokba könyvet olvasni. Ez a meghitt, csendes, nyugodt, derűs hangulat jár át, ha visszagondolok a régi karácsonyokra.

Csaba testvér számára mi a karácsony legfőbb üzenete?
– Az, hogy Isten bízik bennünk. Jézus karácsony estéjén, egyedül, kezét „zsebre téve” el mert jönni közénk. Nem hozott egy csomó lángpallosú kerubot, hanem bizalommal megszületett, s rámosolygott Máriára meg Józsefre. Olyan érdekes, hogy amikor kétezer évvel ezelőtt felmerült a kérdés, mire van szüksége a világnak, a mennyei Atya egy gyermeket adott. Ha megkérdeznék, hogy szerintem mi lenne a gyógyszer, amit ma a családjainknak, a népünknek felírnék, akkor azt mondanám: egy gyermek. Nemcsak azért, hogy többen legyünk, hanem azért is, mert megtapasztaltam, mennyire megváltozik egy nyegle, pattanásos legényke azáltal, hogy apává válik. Azzal, hogy egy kisbaba a világra jön, nemcsak egy gyermek születik meg, hanem egy édesanya, egy édesapa, egy nagymama, egy nagytata is. Olyan jó látni, hogy a nagymamai szerep mennyi erőt, lendületet ad egy korosodó asszonynak, egészen megfiatalodik, a csillagot is lehozza az égről. Ha ajándékot akarunk adni magunknak, egymásnak, adjunk életet, vállaljunk gyermeket, és biztassuk a másikat, hogy döntsön az élet mellett.

Nőként sokat gondolok Máriára, hogy micsoda különleges lány lehetett, ha Isten éppen őt választotta…
– Igazából kétféle keresztény van. Az egyik olyan, mint a gazdag ifjú, aki megtartja ugyan a parancsokat, de amikor Jézus azt mondja neki, na, gyere, van egy jó ötletem, csináljunk együtt valami szépet, akkor azt feleli, jaj, nem, én továbbra is inkább megtartom a parancsokat. A másik viszont olyan, mint Mária. A mennyei Atya azt mondja: „Jó lenne világra hozni a kis Jézust.” Mire ő: „Nagyszerű, legyen úgy!” – „Idős rokonunk, Erzsébet beteg, meg kellene látogatni!” – „Rendben, menjünk, segéljünk!” Ezt a bátorságot, lendületet, vállalkozó kedvet csodálom Máriában, hogy ha kell, ott van. Szent István azt mondja: „Nézd, a népem eléggé bajban van!” – „Leszek én a ti édesanyátok!” 1993-ban, amikor a dévai gyermekotthont létrehoztuk, a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére szenteltük fel, és azt kértük, hogy Mária legyen a mi királynőnk, édesanyánk. Sok nehézségen kellett átmennünk, de büszkén és örömmel mondhatom, a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy Mária gyermeke nem vész el. Merhetünk csodát kérni a Szűzanyától.

Forrás és fotó: Új Ember