Nagy Szent Gertrúd szűz

Nagy Szent Gertrúd szűz

November 17-én a középkori misztikus bencés apácára, Nagy Szent Gertrúdra emlékezünk.

Gertrúd 1256. január 6-án született Türingiában. Életét a világ számára egyetlen mondattal össze lehet foglalni: egy ötéves kislány a helftai kolostorba került, és ott élt negyven éven át, egészen haláláig.

A kislányt az apátság iskolájában nevelték. Huszonhat évesen tett fogadalmat. 1281-ban, egy látomása hatására „megtért”. Fölhagyott az addig annyira kedvelt tudományos tevékenységgel, hogy teljesen és fönntartások nélkül átadja magát Isten akaratának és szeretetének. (Holott korábban eltökélte, „hogy egy férfi mögött sem akar elmaradni képzettség tekintetében”.) Ettől kezdve csak a liturgia, a Szentírás és az egyházatyák írásai lettek lelki táplálékai. Egy újabb látomás után már szüntelenül misztikus szemlélődésben, látomások és elragadtatások között élt. Élete hátralévő két évtizede nem volt más, mint önátadás. És Krisztus válaszolt neki: egyre mélyebben bevonta őt misztériumába.

Gertrúd egyszerű szavakkal beszéli el a döntő pillanatot, a látomást, mely igazi megtérésre késztette, vagyis arra, hogy élete további részében egészen átadja magát Istennek. Maga előtt látta Krisztust és hallotta a szavát: „Ne félj! Meg akarlak menteni és szabaddá akarlak tenni.” Az Úr és Gertrúd között azonban egy sűrű tüskebokor állt. Az Úr félrehajtotta, és Gertrúd meglátta egészen közelről az Úr kezének sebeit, amelyek úgy ragyogtak, mint a drágakövek. És akkor az Úr kézen fogta őt.

Gertrúd írásaiból kirajzolódik előttünk a helftai kolostor élete. A kolostor a türingiai Eisleben közelében, egy völgyben állt, falai nagy területet öleltek körül. A rétek között patak futott végig, a gyümölcsöskert közepén, s mindezeket erdő övezte a falakon belül. Amikor Gertrúd a kolostorba került, a szerzetesi élet virágkorát élte. Az apácák Szent Benedek regulája szerint éltek, s anélkül, hogy Citeaux-hoz kifejezetten csatlakoztak volna, átvettek néhány ciszterci szokást is. Emellett, mint az akkoriban a női kolostoroknál általános volt, lelkiségük nyitott volt a ferences és domonkos hatás irányába is. Gertrúd lelkivezetője is egy domonkos páter volt egy ideig.

Az apátnő Hackeborni Gertrúd, Szent Mechtild nővére, maga is gazdag lelki világú, szent életű apáca, a 13. század második felében úgy fölvirágoztatta Helftát, hogy két másik kolostort kellett alapítaniuk. Ez a külső terjeszkedés a kolostoron belül folyó élet mélységéből és erejéből fakadt. A kolostornak az iskola mellett híres íróműhelye is volt.

Ez a sokféle külső tevékenység azonban teljesen alá volt rendelve a liturgiának. Gertrúd írásaiból megtudhatjuk, hogy Helftában törekedtek a szentmise és a zsolozsma lehető legtökéletesebb végzésére. Számára a liturgia olyan volt, mint a levegő, amely mindent áthatott. Életének minden napja és órája a liturgia által kapott értelmet és tartalmat. Majdnem minden látomását és megvilágosodását egy ünnep váltotta ki, vagy arra irányultak ezek a misztikus tapasztalatok. A zsolozsmával való szoros kapcsolat következtében Szent Gertrúd egész jámborsága a liturgiára támaszkodik.

Gertrúd személyiségének vonásait a Revelationes seu Legatus Divinae Pietatis (magyarul Az isteni szeretet követe címmel jelent meg) című, Gertrúd összegyűjtött kinyilatkoztatásait és elmélkedéseit tartalmazó könyvből ismerjük. E mű öt könyvből áll: négyet a nővértársak és más, Gertrúdhoz közel álló személyek állítottak össze Gertrúd halála után; a második könyv származik csak magától a szenttől. Ebből kitűnik, hogy írója jól ismerte a klasszikus próza művészetét, világosan, plasztikusan, képekben gazdagon fejezi ki magát, miközben művészien alkalmazza az antik próza eszközeit. Gertrúd stílusa belső világának kifejezője. Nagyon finom érzéke volt a szép iránt, erős művészi képzelő- és formálóereje volt.

Igazi gazdagsága azonban a szívében rejlett, amellyel Isten ajándékozta meg; képes és készséges volt a túláradó szeretetre. Hackeborni Mechtilddel és Magdeburgi Mechtilddel való lelki barátsága a szentek történetének leghíresebb barátságai közé tartozik. Ugyanakkor Gertrúd szíve akkor is tágas és erős volt, amikor arra kérték, hogy mások lelkiismereti bajában vagy tanácstalanságában segítsen. Bátor volt és belsőleg teljesen szabad, s így alkalmas arra, hogy a földi élet nyomorúságát és szépségét, saját és mások lelkének boldogságát és kínjait magára vegye és Isten elé vigye.

Az igény, hogy a világ megszentelésére szolgáljon, nagyon jellemző Gertrúd lelkületére. Így a klauzúra falain messze túl sugárzott lelkének ereje és világossága, annak ellenére, hogy tenni többet nem tudott, mint hogy szentírási szövegeket fordított németre nővértársainak, és magyarázta e részeket, illetve hosszasan ült a beszélőszoba rácsánál, és hallgatta a tanácsot és segítséget kérőket. Misztikus kegyelmei legfőbb értelmét ebben látta: a vigasztalás forrásának kell lennie mások számára.

Az áthatolhatatlan fal, amely a földön élő ember elől még eltakarja Isten dicsőségének ragyogását, Gertrúd számára áttetszővé vált. Ez az ő életének titka. Isten kegyelme olyan elevenné és erőssé tette a hitét, hogy az már itt a földön sokszor látássá változott.

Gertrúd írásaiban egyszerűen és magától értetődően beszélt a természetfölötti valóság ilyen megtapasztalásáról. Számára a kapott üzenetek és megvilágosodások mindig valóságos tények voltak. Krisztus, az angyalok és a szentek állandó vendégek voltak nála, jöttek-mentek, és úgy beszélgettek vele, mint a legjobb barátok vagy testvérek. Gertrúd ír arról, hogy Szent János evangélista ünnepén látta a szeretett tanítványt, aki beszélt neki arról, hogy a lelke mennyire elmerült Krisztus lelkében az utolsó vacsorán, amikor a fejét a keblére hajthatta. Karácsony idején pedig a Szűzanya átadta neki a gyermek Jézust, hogy a szívében, mint jászolban őrizze őt. Amikor a megfeszített Krisztust látta, hogy elviselhetetlen kínjaira választ adjon, Gertrúd kihúzta a szegeket. Az Úr hét különleges kegyelmi ajándékot ígért neki, s ennek jeleként egyszerre hét aranygyűrű ragyogott a kezén.

Különleges jelentőségű volt számára a megtestesülés misztériuma, amely sok jelenésben és kinyilatkoztatásban megvilágosodott előtte: Jézust, a megtestesült Istent a szenvedésben látta, ugyanakkor megdicsőült Úrként is, aki az ég örök liturgiájában vagy az egyház misztikus áldozatában mutatkozott meg neki. Ezek a látomások elmélyítették benne az egyház misztériumának megértését, és szüntelenül erősítették a készséget, hogy „saját testében egészítse ki azt, ami Krisztus szenvedéséből még hiányzik”. Emiatt nem kímélte magát. A szerzetesi élet látszólagos idillje, az ujjongás mögött kegyetlen vezeklés, testi nélkülözések, félreértettség, szenvedés és magány rejlett.

Gertrúd 1301-ben vagy 1302-ben halt meg. Anélkül, hogy hivatalosan szentté avatták volna, ünnepét 1738-ban fölvették a római naptárba. A világegyházban november 16-án, a német nyelvterületen és hazánkban is november 17-én emlékezünk rá. Attribútumai: lángoló szív; feszület a szíven.

Forrás: Magyar Kurír

Fotó: világháló