Ne vallási aktivisták, hanem Jézus-hordozók legyetek!

Ne vallási aktivisták, hanem Jézus-hordozók legyetek!

Február 2-án, az Úr bemutatásának ünnepén a szentatya a megszentelt személyekkel együtt mutatott be szentmisét a Szent Péter-bazilikában. Arra biztatta őket, hogy ne közösségük fennmaradásával törődjenek, hanem vegyenek részt az emberek mindennapi életében, és legyenek a remény énekesei.

A homíliát teljes terjedelmében közöljük.

Amikor Jézus szülei elvitték a gyermeket, hogy teljesítsék a törvény előírásait, Simeon „a Lélek indítására” (Lk 2,27) karjába veszi a gyermeket, és egy Istent áldó, dicsérő énekbe kezd: „mert meglátta szemem szabadításodat, amelyet minden nép szeme láttára megvalósítottál: a fényt, amely a pogányoknak kinyilatkoztatás, népednek, Izraelnek pedig dicsőség” (Lk 2,30–32). Simeon nemcsak megláthatta, hanem abban a kiváltságban is részesült, hogy átölelje a vágyva vágyott reményt, és ez örömujjongásra készteti. Örvend a szíve, mert Isten népe körében lakik, testéből való testként érzékeli.

A mai liturgia azt mondja, hogy ezzel a rítussal, születése után negyven nappal, „az Úr alávetette magát a régi törvény előírásának, valójában azonban népével találkozott, amely hitben várta őt” (Római misekönyv, február 2., felszólítás a bevonulási körmenetre). Isten találkozása népével örömet ébreszt és feléleszti a reményt.

Simeon éneke a hívő ember éneke, aki életének végén kijelentheti: igaz, az Istenbe vetett remény soha nem csal meg (vö. Róm 5,5), ő sosem csap be minket! Simeon és Anna öregségükben új termékenységre válnak képessé, és erről énekelve tesznek tanúságot: megéri reménykedve élni az életet, mert az Úr megtartja ígéretét! Később maga Jézus fogja elmagyarázni ezt az ígéretet a názáreti zsinagógában: a betegek, a foglyok, a magukra maradottak, a szegények, az idősek, a bűnösök is meghívást kaptak, hogy ugyanazt a reményből fakadó éneket énekeljék: Jézus velük van, Jézus velünk van (vö. Lk 4,18–19).

Ezt a reményből fakadó éneket atyáinktól kaptuk örökségbe. Ők bevezettek minket ebbe a „dinamikába”. Az ő arcukon, életükön, mindennapi, áldozatos odaadásukon láthattuk, hogyan testesül meg ez az istendicséret. Atyáink álmainak örökösei vagyunk, annak a reménynek az örökösei, amely nem csalta meg alapító anyáinkat és atyáinkat, a mi idősebb testvéreinket. Öregeink örökösei vagyunk, akik mertek álmodni, és hozzájuk hasonlóan mi is ezt akarjuk énekelni: Isten nem csap be, a belé vetett remény nem csal meg! Isten segítségére siet népének! Joel próféciájába belépve akarunk énekelni: „Kiárasztom lelkemet minden emberre, fiaitok és lányaitok próféták lesznek, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok meg látomásokat látnak” (Jo 3,1).

Javunkra válik, ha befogadjuk atyáink álmát annak érdekében, hogy próféták tudjunk lenni a mában, és ismételten rátaláljunk arra, ami lángra lobbantotta szívünket. Álom és prófécia kéz a kézben járnak. Emlékezés arra, amit „véneink”, atyáink és anyáink megálmodtak, és bátorság arra, hogy ennek az álomnak a megvalósulását prófétai módon elősegítsük.

Ez a magatartás termékennyé fog tenni minket, megszentelt személyeket, de főleg megvéd egy olyan kísértéstől, amely meddővé teheti megszentelt életünket: ez a fennmaradás kísértése. Olyan rossz ez, amely szép lassan befészkelheti magát életünkbe, közösségeink életébe. A mindenáron való túlélésre törekvés miatt reakcióssá, félénké válhatunk, lassan és csendben bezárkózhatunk házainkba és elképzeléseinkbe. Ez hátra fordítja tekintetünket, a dicső – de már elmúlt – tettekre, s ahelyett, hogy az alapítóink álmából született prófétai kreativitásra indítana, kiskapukat keres, hogy elmenekülhessen a kapuinkon kopogtató kihívások elől. A túlélésre törekvés pszichológiája elveszi karizmánk erejét, mert elkezdjük megszelídíteni, „kezelhetővé” tenni, de így megfosztjuk kezdeti teremtő erejétől; inkább meg akarjuk őrizni tereinket, épületeinket és struktúráinkat ahelyett, hogy lehetséges új folyamatokat indítanánk el. A fennmaradás kísértése elfeledteti velünk a kegyelmet, a szakrális szakembereivé tesz minket, de nem annak reménynek az atyjaivá, anyjaivá vagy testvéreivé, amelyet prófétaként hirdetnünk kellene. A túlélésnek ez a légköre érzéketlenné teszi öregeink szívét, megfosztja őket álmodó képességüktől, és így meddővé teszi a próféciát, amelyet a fiatalabbaknak hirdetniük és megvalósítaniuk kellene. Röviden: a túlélés kísértése veszéllyé, fenyegetéssé, tragédiává változtatja azt, amit az Úr kedvező lehetőségként kínál küldetésünk számára. Ez a magatartásmód nemcsak a megszentelt élet számára kísértés, de nekünk különösen is ügyelnünk kell, nehogy beleessünk.

Térjünk vissza az evangéliumi szakaszhoz, és szemléjük ismét a jelenetet. Ami kiváltotta Simeon és Anna dicsőítő énekét, biztos nem az volt, hogy önmagukra néztek, hogy saját személyes helyzetüket vizsgálgatták és elemezték. Nem az, hogy bezárkóztak attól való félelmükben, hogy valami baj történik velük. Éneküket a remény váltotta ki, az a remény, amely megtartotta őket öregségükben. Az a remény, amely beteljesedésre lelt a Jézussal való találkozásban. Amikor Mária Simeon karjába teszi az ígéret gyermekét, az öreg énekelni kezd, saját „liturgiát” végez, énekli az álmait. Amikor Mária a nép körébe viszi Jézust, a nép örömre talál. Igen, egyedül ez tudja vissza örömünket és reményünket, egyedül ez ment meg minket a túlélésre való törekvéstől. Egyedül ez teszi termékennyé életünket, és tartja életben szívünket. Odavinni Jézust, ahol lennie kell: népe körébe!

Mindnyájan tudjuk, hogy multikulturális átalakuláson megyünk keresztül, ezt senki sem vonja kétségbe. Épp ezért nagyon fontos, hogy a megszentelt férfiak és nők Jézussal együtt belehelyezkedjenek az életbe, ezeknek a nagy átalakulásoknak a közepébe. A küldetés – az egyes karizmáknak megfelelően – az, ami emlékeztet minket: arra küldettünk, hogy ebben a konkrét tésztában legyünk élesztők. Biztosan elképzelhetők jobb „lisztek” is, de az Úr arra hívott minket, hogy itt és most kelesszünk, szembenézve az itt és most jelentkező kihívásokkal. Nem védekező hozzáállással, nem félelmeinktől vezetve, hanem ekére tett kézzel segíteni a sokszor konkoly közé vetett mag növekedését. Jézust népe körébe vinni azt jelenti, hogy szemlélődő a szívünk, képes felismerni, hogyan jár Isten városaink, falvaink, lakónegyedeink utcáin. Jézust népe körébe vinni azt jelenti, hogy magunkra vesszük és akarjuk segíteni vinni testvéreink keresztjét. Azt jelenti, hogy meg akarjuk érinteni Jézus sebeit a világ sebeiben, a világéban, amely sebesült, de feltámadásra áhítozik, feltámasztásért esedezik.

Jézussal együtt magunkat is népe körébe vinni! Nem vallási aktivistákként, hanem olyan férfiakként és nőkként, akik állandóan befogadják Isten megbocsátását, olyan férfiakként és nőkként, akik a keresztségben felkenést kaptak, hogy megosszák ezt a kenetet és Isten vigasztalását másokkal.

Jézushoz csatlakozunk népe körében, mert „érezzük az ezzel a kissé kaotikus emberáradattal való együttélés, elvegyülés, találkozás, egymás megölelése, támogatása és a részesedés »misztikája« felfedezésének és átadásának kihívását, ez ugyanis – egy szolidáris karavánban, szent zarándoklatban – [az Úrral] a testvériség igazi megtapasztalásává válhat. […] Ha követni tudnánk ezt az utat, az annyira jó, igazán gyógyító, rendkívül felszabadító, felettébb reményt keltő volna! A kilépés önmagunkból, hogy másokhoz kapcsolódjunk” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 87), nemcsak jót tesz nekünk, hanem dicsőítő énekké alakítja életünket és reményünket. De ezt csak akkor tudjuk megtenni, ha magunkévá tesszük öregeink álmait, és azokat próféciává alakítjuk.

Elkísérjük Jézust, hogy találkozzunk az ő népével, hogy népe körében legyünk, nem panaszkodva, vagy annak az embernek a szorongásával, aki elfelejtette, mit jelent prófétának lenni, mert nem vette át atyái álmait, hanem dicsőítve és derűsen; nem nyugtalankodva, hanem annak az embernek a türelmével, aki bízik a Lélekben, az álmok és a prófécia Urában. És így megosztjuk [másokkal] azt, ami a miénk: a reményből fakadó éneket.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Magyar Kurír
Fotó: News.va