Nobel-békedíjra jelöltek egy mexikói papot, akinek a fejére vérdíjat tűztek ki a drogbandák

Nobel-békedíjra jelöltek egy mexikói papot, akinek a fejére vérdíjat tűztek ki a drogbandák

Alejandro Solalinde mexikói katolikus pap a 2017-es Nobel-békedíj jelöltjei között van a Mexikón keresztül utazó illegális bevándorlókért végzett tevékenységéért. Önéletírása a közelmúltban jelent meg olasz nyelven.

Alejandro Solalinde 2005-ben menedékházat hozott létre az átutazó migránsok számára Ixtepecben. Határozottan és rendíthetetlenül kiáll a védtelenek jogaiért, ezért a drogkereskedők egymillió dolláros vérdíjat tűztek ki a fejére. A 2017-es Nobel-békedíj egyik várományosa (noha a jelöltek listája titkos, maguk a jelölők nyilvánosságra hozhatják, kit javasoltak – a szerk.).

Olasz nyelven, az Avvenire katolikus napilap újságírója, Lucia Capuzzi közreműködésével megírt életrajzi kötetében – I narcos mi vogliono morto. Messico, un prete contro i trafficanti di uomini (A drogbandák holtan akarnak látni. Mexikó: egy pap az emberkereskedők ellen) – beszél tevékenységéről. A továbbiakban ebből a kötetből idézünk.

„Az emberrablások úgy kezdődtek, hogy észre sem vettük. Bevándorlók egész csoportjai tűntek el – lehetett hallani. Zűrzavaros helyzet volt. Elkezdtem kutatni utána. Természetesen nem egyedül. Segítettek a régi plébániám fiataljai és mások is, akik az új helyemen dolgoztak. […] Minden évben 500 ezer közép-amerikai halad át Mexikón, illegális bevándorlóként az Egyesült Államok felé utazva. Egyharmaduk a mi területünkön megy keresztül, Oaxacában, délen. Mivel nincsenek irataik, senkit nem érdekel, ha eltűnnek. Túl könnyű prédát jelentenek a bűnözőknek, akik a hatóságok cinkosságát élvezve ellenőrzésük alatt tartják az ország számos területét.

Elkezdtünk nyomozni. Azt láttuk, hogy nincsenek rendben a számok. Egyértelmű volt, hogy sok migráns eltűnt az utazás közben. Mi lett velük? Szóbeszédek és hamis nyomok közepette, sok türelemmel és egy kis evangéliumi meggondolatlansággal végül sikerült rekonstruálnunk, hogy működik az emberrablás gépezete: ki viszi el őket, hova viszi, ki segíti a bűnbandákat, milyen kapcsolatban vannak a városi rendőrséggel. Nyugtalanító kép rajzolódott ki. Tudtam, hogy valamit tennem kell, de nem volt a kezemben semmi konkrétum. Csak a gyanú…

Aztán egy január 10-én végre robbant a helyzet. Tizenkét guatemalait elraboltak a vasútállomásról, ahol az észak felé induló vonatra várva aludtak. Egyiküknek azonban sikerült elmenekülnie, és követte az emberrablókat, megtudta, hova viszik a migránsokat. Jelezte nekünk, és odamentünk. Hátizsákokat találtunk, a társuk azonnal felismerte, kikhez tartoztak. Nyilvánvaló volt, hogy ott voltak, és nemrég továbbvitték őket. Bizonyították ezt a félig teli poharak az asztalon, egy pakli kártya. Egy bizonylatot is találtunk: Juan José Gómez Rivera néhány napja pénzt vett fel egy bankban. Mindannyian tudtuk, hogy ő az emberrabló banda vezére. Most végre elfoghattuk.

Ebben a pillanatban megérkezett a rendőrség. Elméletileg a bizonyítékok birtokában segíteniük kellett volna nekünk. Ehelyett letartóztattak minket, és engedték, hogy az elkövetők megszökjenek! […] Addig a pillanatig nem értettem, milyen hatalmas fertőre bukkantunk: mekkora pénzmozgás, korrupció, cinkosság, hallgatás… Fájdalmas felfedezés volt. Nem voltam naiv, tudtam, hogy sokszor a rendőrök is cinkosok voltak. De nem hittem volna, hogy ilyen mértékben. Meg kellett volna védeniük a migránsokat, ehelyett a bűnözők kezére juttatták őket. Kiben bízhattam? Kihez fordulhattam igazságért? A korrupció befészkelte magát a hivatalokba, és mint egy rákos daganat, terjeszkedett, felemésztette őket. A letartóztatás áldásnak bizonyult. Szemtől szemben láttam a »szörnyeteget«. És akkor a bénító rémület átadta a helyét annak a furcsa vágynak, hogy ne adjam meg magam. Erre a bibliai versre gondoltam: »Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot.« Nem hittem volna, hogy az igazság hiánya ilyen valóságos, erős fizikai fájdalmat okozhat. Olyan volt, mint egy égő, nyilalló seb. Jótékony hatása volt, mert egy kicsit megfeledkeztem a félelemről. Persze gyakran visszatér a félelem. Ilyenkor kérem Istent, legyen mellettem. És érzem, hogy ott van. Neki köszönhetem, hogy idáig jutottam ezen az úton.

Lassacskán, ahogy egyre nagyobb sajtóvisszhangja lett annak, amit csináltunk, az emberrablások északabbra tolódtak. Szívesen mondanám, hogy megszűntek, de nem így van, ma is folytatódnak. Csak Ixtepecben szűnt meg szinte teljesen ez a jelenség. Túlságosan a kirakatba került, az én »hibámból«… Reynosa, Piedras Negras, Veracruz a fő célpontjai. Nem vagyok népszerű a bűnbandák, az úgynevezett narcók között. Meghiúsítottam a területünkön az üzletüket. Miért vagyok még életben? Van erre egy elméletem. A szervezett bűnözés nem egyedül cselekszik. Nem mehetne ilyen messzire önmagában. Politikusok a cinkosai. Az emberkereskedők nem sokáig haboznának azon, hogy meghúzzák-e a ravaszt egy pap halántékánál. A politikus barátaik azonban nem akarnak botrányt… […]

A migránsok az idők jelei. Az elvadult neoliberalizmus áldozatai, amely lerombolta hazájukat, és arra kényszerítette őket, hogy elmeneküljenek. Ilyen értelemben egy szétbomló világ tanúi, saját testükben hordozzák ennek a bomlásnak a sebeit. Ugyanakkor a migránsok a jövő úttörői is. Makacs kitartásukkal megelőlegezik egy új társadalom lehetőségét. Miért? Mert nem félnek kockáztatni. Mindenüket kockáztatják, az élet nevében, önmagukért és családjukért. Mindenkinél védtelenebbek, az örök kirekesztettek, mégsem torpannak meg, haladnak előre, mennek, egy olyan erőre bízva magukat, amit, bárhogy is nevezzük, csakis Isten tud felébreszteni. Utazásuk, ez a legyőzhetetlen, fájdalmas utazás emlékeztet minket – akik elkényelmesedtünk és ragaszkodunk saját bizonyosságainkhoz – arra, hogy mindannyian zarándokok vagyunk.

Mindannyian migránsok vagyunk. Az uralkodó rendszer, a pénz vallása elaltatta a szívünket. Kioltotta a fényt, elvette tőlünk Istent, az élet Istenét, és egy bálványt tett a helyébe. Elvette tőlünk a többieket, megmérgezte kapcsolatainkat, vak és értelmetlen versennyé alakította át. Ebben a ködben a migránsok fényt jelentenek. Talán az utolsó fénysugarat, mielőtt elnyel minket a homály. Megmenthetnek minket, ha engedjük. Miért? Mert nem félnek. Nincs vesztenivalójuk: a rendszer már megfosztotta őket mindenüktől. Kénytelenek ezért a lényeghez ragaszkodni. Az út során, kegyetlen szenvedések közepette tanulják meg ezt. Mi pedig örök rettegésben élünk. Félünk, hogy elveszítjük a pénzünket, a jólétünket. A félelem megbénít minket. Még inkább rabszolgájává tesz ennek az elembertelenítő rendszernek.

Falat emelünk, és bezárkózunk mögéje. »Nem engedhetjük be őket, hiszen akkor mi marad nekünk?« – mondogatjuk. Vagy mi, vagy ők. Ezt hitették el velünk. Nem így van. Egyedül, biztonsági zár mögé rejtőzve páncélozott szigeteinken élünk, miközben megbénít minket a rettegés. Vagy hitegetjük magunkat, hogy élünk. De még nincs túl késő. Lehetünk bátrak, sőt: bátornak kell lennünk, kockára tenni jólétünket azért, hogy emberségesek maradjunk. Nem vagy mi, vagy ti, hanem mi és ti, én és a másik. Együtt. Vagy mindannyian megmenekülünk, vagy mindannyian elveszünk. Nagy a kihívás. De egyre jobban meg vagyok győződve arról, hogy érdemes.”

Forrás: Avvenire.it

Fotó: Aleteia.it