Páduai Szent Antal

Páduai Szent Antal

A népszerű Antal testvért már halála idején is „a szent” („Il Santo”) néven siratta Pádua városa az egész felső-olaszországi néppel. Az azóta eltelt 700 év alatt népszerűsége világszerte csak növekedett. XIII. Leó pápa megállapíthatta róla, hogy a világ szentje.

A köztudatban úgy él, mint hatalmas csodatevő és a szegények támasza. Hányan fordulnak hozzá, hogy csodás közbenjárásával segítsen rajtuk úgyszólván minden ügyes-bajos dolgukban! Hány ezer és ezer szegény hálálkodik neki, hogy Szent-Antal-kenyeréből nekik is jut betevő falat! A köztudatban elterjedt Szent Antalról alkotott kép azonban sokszor eltakarja a nagy szent egyéni életét, s a legenda költészete elhomályosítja a történeti valóságot. Pedig a történelmi valóság Szent Antalja sokkal nagyobb, mint azt a közvélemény gondolja.

Az Úr 1195. évében augusztus 15-én született Lisszabonban. A szent keresztségben a Ferdinánd nevet nyerte. Atyja Martini (Bulhan) Márton előkelő lovag, anyja pedig Tavera Mária igen jámbor nő volt. A koraérett, világoseszű és erősakaratú fiú tízéves korában a helybeli káptalani iskolába került. Az ifjúság háborgó napjaiban is diadalmasan tudott uralkodni minden szenvedélyén. Alig volt tizenöt éves, mikor 1210 körül szülővárosában az ágostonrendi kanonokok közé lépett. A teljes összeszedettségre törekvő és tudományéhes szerzetest zavarták rokonainak és barátainak gyakori látogatásai – szülői, úgy látszik, már nem éltek. Coimbrába küldték, ahol szigorúbb volt a kolostori fegyelem s nagyobb lehetőségek nyíltak az ismeretszerzésre. Páratlan odaadással és sikerrel tanulmányozta a Szentírást és a Szentatyákat, s az eddiginél is mélyebb lelkiélethez fogott. Nyolc esztendőt töltött itt s valószínűleg már ekkor szentelték áldozópappá.

Szent Antal kenyere
A tizenegyedik században megható családi szokást ápolt az élő hittel rendelkező középkori ember. Az újszülötteket megszületésük után azonnal lemérték, és súlyuknak megfelelő mennyiségű gabonát ajándékoztak Istennek a plébániatemplom oltárán. A szülők így kívánták a Mindenható gondviselői jóindulatába ajánlani gyermeküket.
Szent Antal szentté avatása után hamarosan az ő személyéhez kapcsolták ezt a szokást a hívek. Tiszteletére ajánlották fel búzaajándékukat, s oltalmába helyezték gyermeküket.
Ehhez hasonló gyakorlat van szokásban ma is a hívek körében. Akik Szent Antal pártfogását kérik ügyes-bajos dolgaikban, megfogadják, hogy kérésük beteljesülése után kenyeret vagy kenyérre való összeget ajánlanak fel a szegények ellátására. Az ilyen irgalmassági jó cselekedetet nevezzük „Szent Antal kenyerének”.
A „Szent Antal kenyere” néven ismert alamizsnálkodás mai formája Toulon franciaországi városban jött szokásba. Fennállása különös körülmények közrejátszásával kezdődött. Bouffier Lujzának szatócsboltja volt a városban. Egyszer sehogy sem tudta felnyitni az üzletajtót. Lakatost kellett hívnia. A zárat annak sem sikerült kinyitnia. Feszítővasakért indult műhelyébe. A tulajdonosnő visszatartotta, s arra kérte tegyen meg még egy kísérletet, hátha kinyílik a zár. A lakatos újból munkához látott, a boltosnő pedig lelke mélyén Szent Antalhoz fordult, és azt ígérte, hogy ha a zár felnyílik, nagyobb összeget ad Szent Antal szegényeinek kenyérre. A zár felnyílt.
Az esetnek híre ment Toulonban és a környékén, sőt egész Franciaországban. Az említett Bouffier boltosnő hálából Szent Antal-szobrot állított fel üzletébe. Eléje perselyt helyezett. Naponta százával jelentek meg az emberek a Szent szobra előtt. Segítségét kérték, és ajándékaikat adták át. A mozgalom olyan nagy méreteket öltött, hogy pl. 1894-ben magában Toulonban 50000 forint gyűlt össze a szegények kenyerére. Néhány évtized alatt meghódította egész Európát ez a különös vallásos indítékú kezdeményezés. Egymás után állították fel a templomokban a Szent szobrát, amely elé perselyt helyeztek. Ma már alig van a világon olyan vidék, amerre ne tudnának az emberek erről a vallási szokásról. Nemcsak katolikusok, hanem más keresztény testvéreink is Szent Antal szobra elé állnak ügyeikkel, bajaikkal.
Egyesek úgy érzik, hogy helytelen a Szent Antal iránti túlbuzgóság, sokan a Szent kegyének megvásárlását látják benne. Ismét mások babonás vallásosságot látnak az iránta mutatott ájtatosságban. Ezzel kapcsolatban szükséges megjegyezni a következőket:
A szenteket segítségül hívni nemcsak helyes, hanem üdvős dolog is. Meghallgattatásunk esetére kötelezettséget vállalni, vagyis ígérni valamit a szentek közbenjárásáért nem jelent helytelen felfogást. Már az ószövetségi Szentírásban azt olvassuk, hogy Jakab, amikor testvére, Ézsau elől menekült, ezt a fogadást tette: „Ha velem lesz az Isten, és megőriz engem az úton, melyen járok, és kenyeret ad nekem élelemre és ruhát öltözetemre, és szerencsésen visszatérek atyám házához: Az Úr lesz nekem Istenem… mindannak, amit nekem nyújt; – a tizedét neki ajánlom fel” (Ter 28., 20).
A kellő hittudással nem rendelkező emberek minden imával vagy vallási szertartással visszaélhetnek. Sok esetben vissza is élnek. Ez a tény azonban nem jelenti azt, hogy minden vallásos szertartás vagy szöveg rossz, ha velük kapcsolatban visszaélés is lehetséges. Szent Antal ilyen értelmű tisztelete egyrészt bizalomra tanít Isten mindenhatóságával szemben, másrészt alázatra és Isten akaratában való megnyugvásra. Ezek az erények semmi esetre sem bélyegezhetők babonaságnak.
A „Szent Antal kenyere” mozgalmat XIII. Leó pápa 1898-ban így magyarázza: „Valóban minden katolikusnak különös oka van Szent Antalt kiválóan tisztelni. Isten különös jóságából ugyanis általa annyi jótéteményben részesül a keresztény nép, hogy maga az egyház is hozzá utal mindenkit, „aki csodát akar”.
Ha tehát valaki Szent Antal közbenjárására valamilyen testi vagy lelki ajándékot kíván Istentől elnyerni, helyesen teszi, ha kérése bemutatásakor a „Szent Antal kenyere” ájtatossági módot választja. Ez azt jelenti, hogy bizonyos mennyiségű kenyeret vagy kenyérre való összeget vagy általában valamilyen, a szegények segélyére szánt adományt ajánl fel Szent Antalnak. Ígéretünket úgy fogalmazzuk meg, hogy ha a kért kegyelemben részesülünk, pénzadományt helyezünk a Szentre emlékeztető szobor vagy kép elé kihelyezett perselybe. A felajánlás mennyisége jóakaratunkra van bízva: tehetségünktől és képességünktől függ. Ha a kért kegyelmet megnyertük, igyekeznünk kell mindenben ígéretünk szerint eleget tenni tartozásunknak. Azt adjuk, amit ígértünk, s azon a helyen vagyis oda, ahova ígértük. Röviden összefoglalva a „Szent Antal kenyere” ájtatosság módja a következő: kérni és ígérni, majd – ha a kegyelmet elnyertük – azonnal adni.
Az ájtatosság alapja az Istenbe vetett helyes keresztény bizakodás. Ez azt jelenti, hogy lelkünket a kegyelem állapotába kell helyeznünk, őszinte szentgyónást és buzgó szentáldozást kell végeznünk. Kérésünket imádsággal vagy akár böjttel is egybekapcsolhatjuk. Mindezek a gyakorlatok mellett Isten akaratát készségesen előre elfogadjuk. Semmiképp sem szabad ezt az ájtatosságot vakmerő konokhitűséggel végezni, babonázó lelkületben.
Isten gondviselésére bízzuk kérésünk meghallgatását vagy elutasítását. Szent meggyőződéssel fogadjuk el előre Isten akaratát: Ha lelkünk üdvére válhat a kért kegyelem, egészen biztosan meghallgattatásban lesz részünk. Ha lelkünk kárára válna kérésünk, Isten atyai jósága el fogja utasítani, helyesebben: más kegyelemben fog részesíteni imáim és jó cselekedeteim viszonzására. Isten gondviselői és atyai jósága végtelenül találékony.
Kérés és hálálkodás nyitja meg az Úr adakozó kezét. Ne feledjük, hogy meghallgattatás esetén ígéretünk teljesítésén kívül még egy kötelességűnk van: a hála! Hálánkat úgy fejezhetjük ki, ha életünkben hűségesen követjük Szent Antal életpéldáját, és mindenki előtt hirdetjük Isten bőkezűségét szolgája, Szent Antal közbenjárására. Szent Antalhoz senki sem fordul hiába. Szent Antal, Jézus barátja és a szegények pártfogója – könyörögj érettünk!
1220 nyarán Marokkóból Coimbrába hozták át Assisi Szent Ferenc első misszionárius és vértanú fiainak, Bernardusnak és négy társának földi maradványait. A vértanúk látása belemarkolt a 25 éves kanonok lelkébe, s életének új irányt adott. Miért ne legyen ő is hithirdető? Miért ne ontsa ő is vérét a szent hitért? Körülbelül egy év óta többször kopogtattak már be az ő gazdag kolostorukba Ferenc testvér szegény fiai alamizsnáért. Miért ne állhatna ő is a szent szegénység lovagjai közé? Mikor Isten hívja! Minden lebeszélés és gúnyolódás ellenére még azon a nyáron elöljárói engedéllyel a coimbrai ferences kolostor novíciusa lett. Egyik kanonok testvére ezekkel a szavakkal búcsúzott tőle: „Menj, de aztán szent váljon belőled!” Ezt neki már nem kellett külön mondani.
Az új kolostorban letette régi nevét s a kolostori kápolna védőszentjéről, Remete Szent Antalról nevezte el magát. Így is el akart szakadni a családtól és a régi ismerősöktől! Sőt erős kézzel elnyomta magában minden tudományos ambícióját s nagy alázatosan eltitkolta széles körű ismereteit. A tudomány szálai se kössék a múlthoz! Csak az az egy vágy égett lelkében, hogy Marokkóba mehessen hithirdetőnek. S ez a hősi vágya teljesült. 1220 decemberében fogadalmat tehetett s egy kísérővel hajóra szállhatott. Sikerült is partot érnie, de súlyos betegségbe esett s a telet a kikötőben ágyban töltötte. Alázatosan be kellett látnia, hogy az Úristennek más tervei vannak vele. Tavasszal haza akart térni, hajóját azonban a vihar Szicília partjára sodorta.
Szicíliában megtudta, hogy a rendalapító 1221 pünkösdjére egyetemes káptalant hívott össze Assisibe. Tehát szemtől szemben láthatja rendi atyját, az evangéliumi szegénység nagy apostolát! Húsvét után nekiindult félig betegen a hosszú és fáradságos útnak. Részt is vett a híres „gyékényes káptalanon”. Ott húzódott meg a háttérben, eltökélve semmit nem kérni és semmit vissza nem utasítani. Alázatos tartózkodása és elcsigázott külseje miatt a többiek valami utolsó, tudatlan testvérnek nézték. Antal látta Ferencet, az azonban a jelenlevő ötezer testvér között igazában észre sem vehette. A káptalannak vége lett s mindenki megkapta beosztását. Csak a nyomorult portugál testvérrel nem törődött senki. Végül is a romagnai tartományfőnök, Gracianus, megkönyörült rajta s a Forli melletti Montepaulo-remeteségbe helyezte.
A remeteségben töltött kilenc hónap újabb alázatossági, önmegtagadási és bűnbánati gyakorlatok megszentelt ideje volt. A föl-föltámadó kísértésekkel keményen elbánt, a konyhában pedig edényeket mosott s közben az Úr Jézusra gondolt, aki tanítványai lábát mosta. Tudományát, képzettségét most is sikerült teljesen eltitkolnia. Történt azonban, hogy Forliban a domonkosoknál nagyobb összejövetel volt, amelyen valakinek beszélnie kellett volna. De senki sem készült rá s így nem akadt önkéntes vállalkozó. Erre a ferences főnök Antal testvérnek parancsolta meg, hogy beszéljen. A rögtönzött szentbeszéd elhangzott s az egész hallgatóságot ámulatba ejtette. A tudatlannak nézett Antal széles körű és alalpos tudással rendelkező, csodahatású kész szónoknak mutatkozott be. Tartományfőnöke erre egész Felső-Olaszországot magában foglaló romagnai rendtartomány szónokává nevezte ki, Szent Ferenc pedig nagy örömmel terjesztette ki ezt a megbízást egész Itáliára. Ezzel kezdetét vette a kilenc tartó nyilvános működése.
Ennek a működésnek külső kerete igen változatos volt. Mint egyházi szónok és gyóntató kezdte az eretnekségtől megmételyezett Felső-Olaszország városaiban (Forli, Faenza, Rimini, Bologna). Az 1222. év vége felé azonban már Vercelliben állapodott meg, hogy újból a hittudománynak éljen. Félévi elvonultság után Bolognába került a rendi fiatalok mellé teológiai tanárnak – az első ferences, aki ilyen állást töltött be. Az 1224-27. évek alatt Dél-Franciaországban (Montpellier, Toulouse, Puy, Limoges) tanított, prédikált és jelentős rendi állásokat töltött be. Az 1227. évi pünkösdi káptalan a 32 éves Antalt a romagnai rendtartomány főnökévé tette meg. Ettől kezdve Páduát választotta apostolkodásának központjául. 1230-ban részt vett a rendi káptalanon. Ekkor vitték át a rendalapító holttestét Assisiben az újonnan épített bazilikába s ekkor merültek föl a káptalani tagok közt először nagyobb nézeteltérések a szegénység értelmezésében. Döntésért a pápához fordultak, s a Rómába menő küldöttség egyik tagja Antal volt, aki a rendalapító szigorúbb fölfogását képviselte. A négyhónapi római tartózkodás alatt a nagy IX. Gergely is megismerte kivételes szónoki képességét s kiváló szentírási tudásáért a „szövetség szekrényé”-nek nevezte. Még ennek az évnek őszén fölmentették tartományfőnöki állása alól s ő pápai áldással megerősítve boldogan sietett Páduába, ahol folytatta apostolkodását egészen haláláig.
Az apostolkodás sohasem volt könnyű munka, de szentünk korában egészen különös nehézségekkel kellett megbirkóznia. Ez a kor a szociális jellegű eretnekségek kora, amelyeknek szülőoka elsősorban a nagy társadalmi egyenlőtlenség. A lyoni szegények (Waldes Péter követői) az evangéliumi élet lényegét csak a szegénységben és a vándorprédikálásban látták, úgyszintén a katharusok (tiszták), akiknek Albi volt a szülővárosa, a legmerevebben vetették el a világi felsőbbséget, az Egyházat és annak olyan intézményeit, aminők a házasság, a szentmise, a papság. Ezek Dél-Franciaországot és Felső-Olaszországot árasztották el és túrták föl. A legnagyobb koldulórendnek nagy fia, Antal testvér szegénységével, szavával, működésével irtotta az eretnekséget („az eretnekek pörölye”), nyugtatta az embereket s gyógyította a társadalmi bajokat. Fogyhatatlan szeretete, ritka képességei, csodatettei példátlan gyümölcsöket érleltek.
Amikor az eretnekség főfészkében, Riminiben megkezdte működését, csak úgy tudta maga köré gyűjteni a városka lakóit, hogy a tengerparton a víz színére hívta a halakat, amelyek nagy figyelemmel hallgatták szavát. Később azonban már ezrével tódultak szentbeszédeire az emberek s gyóntatószéke körül őrség tartotta fenn a rendet. Működése utolsó szakában pedig harmincezer ember is megjelent egy-egy páduai beszédén; s a hallgatóság közt voltak kiváló főpapok, kereskedők, akik a beszéd idejére bezárták boltjaikat, álruhába öltözött banditák, bűnösök és szerencsétlenek, s főleg ott volt a környék népe, mely fáklyafény mellett már a hajnali órákban özönlött a városba, hogy helyet biztosítson magának.
A népszerű Antal testvér mindenkit szeretett és mindenkin akart segíteni. Nagy részvéttel volt a gazdagok iránt. A gazdagságról az volt a véleménye, hogy „tövis az, amely szúr s a tulajdonos vérét szívja”. Legközelebb állottak szívéhez a gyengék, elnyomottak, kiuzsorázottak, szegények. Ezekért nem sajnált fáradságot s nem ismert félelmet. Egy igazságtalanul fogságban tartott emberért el tudott menni a kor véreskezű diktátorához, Ezzelinóhoz. Lépése nem járt eredménnyel, de a lakosság szerint az is óriási siker volt, hogy élve került haza a veronai zsarnok palotájából. A nehéz társadalmi kérdéseket komoly szociális törvényhozással is akarta megoldás felé terelni. Még halála előtt három hónappal is olyan szociális törvényt eszközölt ki Páduában, amelynek értelmében a szerencsétlen fizetésképtelen adós és családja már nem kerülhettek akármilyen apróságért az adósok börtönébe.
A halmozott munka idő előtt elnyűtte a különben sem erős szervezetet. 1231-ben a nyár elején Pádua közelében Tiso grófnak Camposanpiero nevű nyaralójába vonult üdülésre. A kertben hatalmas diófa állott. A szent úgy gondolta, hogy szívbajából eredő légzési nehézségekre a legjobb orvosság lenne, ha a fa hatágú koronájában ülhetne közelebb az éghez, közelebb az éneklő madarakhoz… A gróf gyöngéd gondoskodással kis lugast csináltatott a fán, s Antal testvér nagyon jól érezte ott magát. Már hazatérésre gondolt. Vissza is tért Páduába, de nem úgy, mint gondolta. Június 13-án pihenése után a szomszéd ferences kolostorba tért ebédelni. Ebéd közben összeesett s ágyba kellett fektetni. Érezte, hogy közeledik a vég, de szerette volna még látni Páduát. A közelben nem volt más, csak egy rozzant taliga. Arra fektették s vitték a szeretett város felé. A város kapuja előtt azonban kénytelenek voltak megállapodni Szent Klára (aug. 12.) leányainak Arcella nevű kolostorában. A szent meggyónt s fölvette az utolsó szentségeket. Aztán egy Mária-himnusz éneklésébe fogott. Majd magasra vetette tekintetét s ünnepélyesen mondotta: „Látom az én Uramat”. A legenda szerint az isteni kisded már azelőtt is megjelent neki s nagy szeretettel ölelte meg. Ilyen elragadtatásban és zsoltárzengés közben adta vissza lelkét teremtőjének még aznap, élete 36. évében.

Páduában temették el a Santa Maria Maggiore-templomban, de itt is bonyodalmak jöttek közbe. A szent holttestének birtoklásáért az előváros és a város lakossága között majdnem polgárháború tört ki. Jún. 17-én, keddi napon temették nagy ünnepélyességgel. Azóta is kedd az ő tiszteletének napja. Már a következő év májusában a szentek közé iktatta IX. Gergely. Aznap, a hagyomány szerint, Lisszabonban megszólalt valamennyi harang, pedig senki sem húzta. Bizonyos, hogy azóta két világban szól dicsőségének harangja. 1263-ban abba a hatalmas bazilikába helyezték, amelyet az ő tiszteletére emelt Pádua. Az ünnepségen jelen volt a rend generálisa, Szent Bonaventura is. Parancsára fölnyitották a koporsót: a test elporladt, a nyelv azonban teljes épségben volt.

Forrás: magnificat.ro

Fotó: világháló