Sose válasszuk szét az imát és a jótékonysági tevékenységet

Sose válasszuk szét az imát és a jótékonysági tevékenységet

A Róma közeli Aricciában vasárnap megkezdődött Ferenc pápa és a Római Kúria nagyböjti lelkigyakorlata. Hétfőn délután P. Giulio Michelini, a lelkigyakorlat vezetője elmondta második elmélkedését, amelynek témája: „Jézus utolsó szavai és a Passió kezdete” Máté evangéliuma alapján. A ferences atya emlékeztetett annak fontosságára, hogy össze kell kapcsolni a szegények segítését az imával.

Miután befejezte tanítását, Jézus bejelenti, hogy majd keresztre feszítik. Máté evangéliumának e szakasza alapján P. Michelini Jézus csendjéről elmélkedett, aki ellenségei előtt áll a szenvedéstörténet során.

Jézus csendje a Passió során és az elkerülendő csend

Mondhatjuk, hogy bizonyos pillanatokban nincs szükség szavakra, mint amikor a beszélők ellenfelek vagy amikor a hatalom nem engedi meg az önkifejezést. Assisi Szent Ferenc is azt mondja szerzetestársainak, hogy kétféleképpen legyenek jelen a hitetlenek között: hirdetve az Evangéliumot, ha tehetik vagy életre serkentő egyszerű jelenlétükkel. Esetenként a szavak csak rombolnak, ahogy Baal Shem Tow rabbi is mondta, akit a modern hasszidizmus alapítójának tekintenek: „A szavak, amelyek elhagyják a mesterek ajkát és azokéit, akik imádkoznak, de szívük nem fordul az ég felé, nem szállnak fel a magasba, hanem betöltik a házat faltól falig, a padlótól a mennyezetig”. Jézus tehát elhallgat azok előtt, akik istenkáromlónak nevezik és akik tönkre akarják tenni. Olyan csend ez, amelyet a lándzsa hegye tör meg és a kiáltás, amellyel befejezi földi életét.

Léteznek azonban különböző típusú csendek – jegyezte meg a ferences prédikátor. Van annak a neheztelő csendje, aki bosszút forral és olyan csend is, amely sohasem segíti az áldozatot, mint ahogy Elie Wiesel mondja. A szenvedéstörténet során Jézus csendje lefegyverző, fegyvertelen és nyugodt. Jézus csendjén túl van egy még égetőbb csend, amely Istené. Jézus pedig rábízza magát az Atyának erre a csendjére. Fel kell tehát tenni a kérdést, hogy milyen fajta a saját csendünk?

Jézus csendjére gondolva felteszem magamnak a kérdést: csak szavakkal hirdetem a hitet vagy az életem evangelizál? Aztán megkérdezem magamtól: milyenek az én csendjeim? Az egyházi hivatalom tükrében vétkes vagyok-e olyan csend miatt, amelyet el kellene kerülni?

Ne védjük a látszatot a személyek kárára

Máté evangéliumának e részletében más szereplők is feltűnnek: Kaifás főpap és a főtanács, akik elhatározzák, hogy elfogják Jézust, de nem az ünnepek során, hogy elkerüljék a lázadást. Itt nem a zsidók stigmatizálásáról van szó, mert egy vallás hierarchiájának eme viselkedésmódja minden fajta emberi intézményben jelen lehet – jegyezte meg P. Michelini. Olyan viselkedésről van szó, amely elveszti a helyes nézőpontot azzal a meggyőződéssel, hogy Istent szolgálja. Tehát két különböző logika összeütközése jelenik itt meg. Az egyik oldalon Jézus áll, egy gyakorló, de világi zsidó, aki Húsvét megünneplésére készül, a másik oldalon a főpapok, akik egy ártatlan meggyilkolására készülnek, de aggódnak az ünnep, annak külsődleges lefolyása miatt. P. Michelini arra a kérdésre ösztönöz, hogy vajon a „szent dolgok szakemberei” vagyunk-e, akik kompromisszumot is hajlandóak kötni a látszat, az intézmény megőrzése érdekében az emberek jogai kárára?

Az asszony, aki olajat önt Jézus fejére és a szegények

Ezt követően az Evangélium a betániai történetet tárja elénk, amikor egy asszony drága, illatos olajat önt Jézus fejére. A jelenetet mind a négy Evangélium közre adja néhány eltéréssel. Jézus védelmébe veszi az asszonyt, aki az egyetlennek tűnik, aki megértette, hogy mi fog történni Jézussal, és egy erős szimbolikus tartalommal bíró gesztust hajt végre. Az olajjal való megkenés királyi gesztus, de értelmezhető temetési gesztusként is. Jézus magasztalja az asszony tettét és elutasítja azok érvelését, akik azt mondják, hogy a drága olaj árát szét lehetett volna osztani a szegények között, mert ez a jelenet Jézus szolgálatát fejezi ki, ahogy Sergio Quinzio emlékeztet rá.

P. Michelini utalt a sok szegényre: azokra, akik nem vesznek részt a liturgián, mert idősek vagy betegek, illetve azokra, akik ajtónkon kopogtatnak azt kérve, hogy csak hallgassuk meg őket. Sokan vannak, akiknek nincs is bátorságuk kopogtatni ajtónkon, és feléjük kellene elindulnunk. Ha őszinték vagyunk és magunkba nézünk, nem kerülhetjük el, hogy magunkat is ezek közé a szegények közé soroljuk: mindenki végső soron szegény a másik számára. Jézus szavai azt hangsúlyozzák, hogy küldetése nem ér véget történelmi létével, hanem folytatódik a hívő közösség elkötelezettségével a szegények iránt, akik közé mi is tartozunk.

Szeressük Istent és embertársunkat

P. Michelini egy utolsó javaslatát egy klarissza nővértől kapta az asszony kapcsán, aki Jézus fejére öntötte a drága olajat, amelyet aztán „pazarlásnak” tekintenek. Véleménye szerint ez az asszony, mint minden klauzúrás szerzetesnő, láthatóvá teszi egész életével azt az ajándékot, amelyet elsőként Jézus adott nekünk: mindent ajándékba kapunk. Tehát arra szól a buzdítás, hogy tartsuk egyben az Isten és embertársunk iránti szeretetet. Tegyük fel a kérdést: Csak az egyik oldalt választom – a természetemnek jobban megfelelőt, vagyis a könnyebbet, tehát bekenem olajjal Jézus lábát, vagy elvégzem a liturgiát, az imát, de mellőzöm a szegényeket – vagy a szegényeknek szentelem magam, de elfeledkezem az imáról, Isten tiszteletéről? Képes vagyok egyben tartani az Isten és az embertársam iránti szeretetet? – zárta 2. elmélkedését P. Giulio Michelini a Római Kúria nagyböjti lelkigyakorlatán.

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió