Szent Ágoston püspök

Szent Ágoston püspök

Augusztus 28-án emlékezünk Szent Ágoston hippói püspökre és egyháztanítóra, Szent Mónika fiára.

Ágoston (Augustinus) kiemelkedő méltósága vagy szeretetének lobogása, vagy nevének etimológiája miatt kapta nevét. Kiemelkedő volta miatt kapta, mert ahogy Augustus császár minden király fölé emelkedett, úgy ő is minden tanítómestert fölülmúlt Remigius szerint. A többi tanítót a csillagokhoz hasonlítjuk, mert mint Dániel 12. részében olvassuk: „Akik az igazságra oktatnak sokakat, mint a csillagok, tündökleni fognak örökkön örökké” (12,3). Ő azonban a Naphoz hasonlítható, miként kiviláglik abból a szentleckéből, melyet ünnepén olvasnak föl: „Mint a fényes nap, úgy tündöklött ő az Isten templomában” (Sir 50,7).

Másodsorban szeretetének lobogása miatt kapta nevét, mivel ahogy augusztus hava lánggal lobog a hőségtől, úgy ő is fölhevült az isteni szeretet tüzétől. Ezért mondja a Vallomások könyvében önmagáról: „Átdöfted szívemet szereteted nyilával.” S ugyanott: „Némelykor nagyon szokatlan érzésbe, valami kimondhatatlan édességbe bocsátasz bele engem, ami, ha beteljesedik énbennem, nem tudom, mi lesz, ha nem az örök élet lesz.”

Harmadsorban e név etimológiája miatt hívjuk Ágostonnak. Az Augustinus név ugyanis a ‚növel’ (augeo), az astin, azaz ‚város’ és az ana, azaz ‚fölfelé’ szavakból ered. Ezért az Ágoston ’megnöveli a mennyei Várost’. Ezért énekeljük róla: „Aki képes volt kiterjeszteni a Várost.” E Városról ő maga mondja Az Isten városáról 11. könyvében: „Isten városának ebben áll az eredete, tudása és boldogsága: ha megkérdezzük, honnan van? – Isten alapította; ha azt, hogy miért bölcs? – mert Isten világosítja meg; ha azt, hogy miért boldog? – mert Istenben él, benne szilárdan állva változik, őt szemlélve megvilágosíttatik, hozzá ragaszkodva örvendezik. Lát és szeret, Isten örökkévalóságában virul, Isten igazságában fénybe borul, Isten jóságában örömre gyúl.” Vagy, mint ahogy a Glossariumban áll, Augustinus jelentése ‚nagyszerű’, ‚boldog’, ‚ragyogó’. Nagyszerű volt életében, ragyogó az ismeretekben, boldog a dicsőségben. Életrajzát Possidius, Calame püspöke állította össze, amint Cassiodorus állítja a Jeles férfiakról írott könyvében. (Jacobus de Voragine: Legenda aurea, ford. Déri Balázs)

Aurelius Augustinus 354. november 13-án született Észak-Afrikában, egy numídiai kisvárosban, Tagastéban (a mai Algéria keleti részén). Valószínű, hogy a kisbirtokos család római eredetű volt, sorsuk azonban egyre rosszabbra fordult, mert a birodalom egyre súlyosabb terheket rótt rájuk is az adókkal. Ágoston ezért a tanulmányait csak egy jótevő támogatásával fejezhette be, ami önérzetében nagyon sértette.

Atyja, Patricius nem volt keresztény, egész haláláig katechumen maradt, s csak közvetlenül a halála előtt keresztelkedett meg, ami akkoriban nem volt ritkaság. Indulatos, féktelen természetével nagyon sok bánatot okozott a feleségének, Mónikának.

Rendkívül temperamentumos természetet örökölt, nagy volt a fogékonysága is, s ennél csak fegyelmezetlensége volt nagyobb. Diákkorában túlságosan tudatában volt annak, hogy neki a tanulás nem okoz nehézséget. Az első éveket Tagastéban töltötte, később Madaurában egy grammatikus iskoláját látogatta, hogy majdan rétor lehessen belőle. Homérosz és a görög szerzők általában nem hagytak benne mély nyomokat, Vergilius azonban elindította képzeletének szárnyalását. Úgy együtt érzett a hőseivel, hogy Dido királynő szomorú sorsát megsiratta.

Amikor tizenhat éves lett, elfogyott a pénz, és haza kellett térnie Tagastéba. A tétlenség, amelybe kényszerült, nem volt rá jó hatással: rossz baráti körbe került. 371-ben folytathatta tanulmányait: Karthagóba ment, ahol retorikai és jogi előadásokat hallgatott. Itt ismerkedett meg egy ismeretlen nővel, akivel életközösséget kezdett, és született egy fiuk, akit Adeodatusznak neveztek el. Az asszony miatt Ágoston sokáig Karthagóban maradt. A tanulásban elért sikerei felfuvalkodottá tették, anyja vallásosságát „dajkamesének” tartotta. De a hitetlenségben soha nem talált nyugalmat: a szíve mélyén állandóan valami alapvető nyugtalanság élt, ez hajszolta, anélkül, hogy észrevette volna benne Isten kezének működését. Miközben Ciceró Hortensius című, azóta elveszett művét olvasta, felébredt benne a bölcsesség szeretete. Ahogyan a Vallomásokban is írja: „Ez a könyv megváltoztatta érzéseimet, feléd fodította imáimat, sóhajtásomat és kívánságaimat megmásitotta. Hirtelen hitványnak tűnt fel minden hiú remény és szívemnek hihetetlen hevével vágyakoztam a bölcsesség halhatatlanságára s azon voltam, hogy fölkeljek és hozzád visszatérjek.” (III. könyv, 7. fejezet)  Majd kezébe került a Szentírás, de ezt is, mint a többi egyházi szerzőt, köztük Jeromost, bárdolatlan nyelvezete miatt félretette.

Karrierje gyorsan ívelt fölfelé: a kis provinciabeli városból előbb Karthagóba, majd Rómába, végül 384-ben a birodalom akkori fővárosába, Milánóba került. Tanítványai csodálták, ő pedig értett hozzá, hogyan bilincselheti magához a hallgatóságot.

Milánó lett Istenhez vezető útjának döntő állomása. Mónika utánajött és rávette, hogy szakítsa meg kapcsolatát Adeodatusz anyjával.

Akkoriban Ambrus püspök Milánóban naponta prédikált. Ez a római arisztokrata, aki a kicsinyek és szegények pásztora lett, magával ragadó szónoki képességét és kiemelkedő műveltségét püspökként is megőrizte, és ezzel nagy hatással volt Ágostonra. A szónok szavai által az evangélium szólt, és behatolt az ifjú afrikai szívébe. Lelki-szellemi fejlődésére végül Plótinosz olvasása volt még nagy hatással, de egyelőre a siker, a pénz és a házasság még mindig erősebben vonzotta.

Mélyen megrendítette Remete Szent Antal élete, amelyet Szent Atanáztól olvasott, és meglátta benne a szerzetesség ideálját. Egyre inkább érlelődött benne a megtérés gondolata, de az utolsó lépést Istennek kellett megtennie.

A Vallomásokban így olvashatjuk a jelenetet: „Lakásunk mellett egy kis kert volt, melyet használhattunk (…). Oda vitt lelkem vihara, hogy senki meg ne akadályozzon a kétségbeesett harcban, melybe magammal elegyedtem, míg le nem zajlik, – hogy miképp: te tudtad, én nem. Üdvös őrület szállt meg, életre haldokoltam. Tudtam gonosz voltomat, és nem sejtettem, hogy kevéssel utóbb mi jó lesz bennem. Kimentem hát a kertbe, s Alypius nyomon követett.(…) Reszkettem lelkemben, zűrzavaros harag tombolt bennem, hogy még nem egyeztem meg veled, nem kötöttem szövetséget veled, Istenem, pedig »minden tagom« e szövetségre serkentett s dícséretével a mennybe emelte. (…) Így kínlódtam és gyötrődtem és a megszokottnál keményebben vádoltam magamat. Hánytam és vetettem magamat láncaimban, míg végül is egészen elszakadnak: hiszen már alig-alig tartottak, de mégis foglyuk voltam. (…) Régi barátaim: a semmiségek semmiségei s a hívságok hívságai tartottak vissza; belekapaszkodtak ruhámba: az eleven húsba, és halkan mormogtak: »Eltaszítasz-e bennünket?« (…) Mily szennyre, minő csúnyaságokra emlékeztettek! (…) szinte a hátam megett súgdostak s mintegy lopva rángattak, hogy hátratekintsek indultamban (…) a szenvedélyes megszokás azt kérdte tőlem: »Gondolod-e, hogy nélkülük is megleszel?« De már erőtlenül mondta ezt. Mert arról az oldalról, amerre arcomat fordítottam s ahova átmenni reszkettem, feltűnt szűzi méltóságában az Önmegtartóztatás. (…) S rám mosolygott bátorító mosolyával, mintha mondaná: »Vesd magad az Ő karjaiba (…) – fölfog és meggyógyít téged. (…) Légy süket tisztátalan vágyaiddal szemben, hogy elhaljanak.«”

Az ekkor Ágostonra törő zokogás még beljebb űzi őt a kertben, amelyről így ír: „Én, azt sem tudom már hogyan, egy fügefa alá alá dobtam magamat és szabadjáraeresztettem  könnyeimet. S előtört szemem patakja (…) s ha nem is szavakkal, de ilyen értelemmel sokat beszéltem tehozzád: »S te, Uram, meddig haragszol, meddig? Ne emlékezzél meg mi ellenünk régi bűneinkről!« – mert úgy éreztem, hogy foglyuk vagyok még. S nyomorultan kiáltottam: »meddig, meddig tart még ez a holnap és holnap? (…) És íme – a szomszéd házból hangot hallok (…), amint énekli és sűrűn ismétli, hogy »tolle, lege – tolle, lege!« (Vedd, olvasd!) S megtartóztattam könnyeim áradatát és fölkeltem; nem magayarázhattam másként a dolgot, mint hogy az isteni akarat azt parancsolja, hogy könyvet nyissak föl s azt a fejezetet olvassam, amelyre legelébb esik pillantásom. Izgatottan visszamentem hát arra a helyre, ahol Alypius ült: mert itt tettem le az Apotol könyvét (…). Megragadtam, s fölnyitottam és elolvastam némán a szakaszt, amelyre legelébb esett pillantásom: »Nem tobzódásokban és részegségekben, nem ágyasházakban való bujálkodásokban, és mértékteelnségben, nem versengésben és irígységben – hanem öltözzétek föl az Úr Jézus Krisztust; és a testet ne tápláljátok az ő kívánságaiban.” (VIII. könyv, 19-29. fejezet – Balogh József fordítása)

Ez Isten válasza volt a kiáltozásokra és békét, megnyugvást adott Ágoston szívének: „Úgy áradt szívembe a szó, mint az erős fény, amely elűzött minden bizonytalankodást és sötétséget.” Az út, amely harminckét évig tartott, elvezette az Úrhoz. Hosszúnak tűnt, de a felfedezést, Krisztus megtalálását úgy őrizte a szívében ezek után mint a hála kiapadhatatlan forrását. Ez vallomásainak alaptémája: „Oly későn szerettelek meg Téged, te mindig új és régi Szépség, későn szerettelek meg. De hogyan történhetett ez: Te bennem voltál, és én kívül voltam saját magamon. Hívtál engem, és a kiáltásod legyőzte a süketségemet; felragyogtál, és fényességed elűzte vakságomat; illatod felhője felgomolygott és belélegeztem, és most epedek utánad; megízleltelek, és most éhezem és szomjazom Rád; megérintettél, és fellángoltam a békességért, amely Tőled való.”

Előadásait ezután még néhány hétig folytatta, aztán lemondott tanári állásáról. Édesanyjával, a fiával és néhány barátjával együtt visszavonult Cassiacumba, amely Milánótól északra fekszik mintegy harminc kilométernyire. Egyik barátjának volt ott birtoka. 387. április 23-án, húsvét vigiliáján Ambrus püspök keresztelte meg.

Édesanyja, Mónika a hazafelé vivő úton meghalt Ostiában. Maga Ágoston a következő év őszén látta meg újra a szülőföldjét. Mindenét eladta és barátaival szerzetesi életet kezdett, éppen úgy, mint Nagy Szent Vazul. Életük elmélyült imádságból, aszkézisből, filozófiai és vallásos tárgyú beszélgetésekből állt.

395-ben, Valerius püspök halála után lett Hipó püspöke. Hívei példaképe lett, beszédeivel és írásaival nevelte őket. Küzdött kora tévedései ellen, és az igaz hitet bölcsen világította meg. Mikor meghalt, 113 könyv és 218 levél maradt utána. Ezekben az írásokban követni lehet az egyetemes és az afrikai egyház összes korabeli vitáját. Különösen sok nyomot hagyott bennük a donatista szakadás és a pelagianizmus eretneksége. Az előbbi az afrikai egyház egységét bontotta meg, az utóbbi a kegyelemtan területén hirdetett tévtanításokat. A teológiai művek írása közben is az a cél vezette Ágostont, hogy korának és a jövendő egyháznak szolgálatára legyen. Igaz, saját kora teológiai problémáit oldozgatta, de mindenütt olyan szellemi-lelki tapasztalatok mutatkoznak meg műveiben, amelyek minden kor hívőihez szólnak.

430. augusztus 28-án hunyt el Hippóban, járványos betegségben. Hippóból 500 körül a vandál üldözés elől holttestét Szardíniára menekítették. Sírja jelenleg a Milánó melletti Paviában, az egykori longobárd fővárosban van, ahova Luitprand longobárd király vitette 740 körül. A kései századok a „kegyelem doktora” címet adományozták neki.

Forrás: Magyar Kurír

Fotó: világháló