Szent Gellért püspök és vértanú

Szent Gellért püspök és vértanú

Szent Gellértre, a Szeged-Csanádi Egyházmegye fővédőszentjére emlékezünk liturgikus ünnepén, szeptember 24-én. Népünk kereszténnyé válásának kezdetén vezérelte hozzánk Isten, hogy Imre herceg nevelőjeként, remeteként, püspökként és vértanúként szolgálja Istent és a magyarság krisztusi hitre térését.

Szent Gellért Velencében született 980 körül. Kisgyermek volt, amikor szülei a Szent Márk-székesegyházzal átellenben lévő Szent György-szigetre vitték. Úgy látszott ugyanis, hogy György nevű fiuk (Szent György napján született, ezért kapta a keresztségben ezt a nevet) nem marad életben. Fogadalmat tettek, hogy ha a gyermek a sziget bencés szerzeteseinek imájára meggyógyul, Istennek szentelik az életét, és mindjárt a monostorban hagyják. A gyermek fölgyógyult, ott maradt, és fokozatosan bevezették őt a kor szellemi és Szent Benedek rendjének lelki életébe. A Gellért nevet édesapja tiszteletére vette föl, aki szentföldi zarándokútja során halt meg.

Huszonöt éves korában rendtársai perjellé választották, majd Vilmos apát javaslatára, tudásának elmélyítése céljából másodmagával Bolognába küldték, hogy később elfoglalhassa a kolostori iskola egyik tanári posztját. Harminckét évesen tért vissza a Szent György-szigeti monostorba, Vilmos apát halála után megválasztották apátnak, azonban három év múlva lemondott, hogy a Szentföldre indulhasson.

Gellért 1015-ben indultak útnak két társával Zára (ma Zadar) felé. A tengeri vihar azonban Isztria partjai felé sodorta őket. Ott a Parenzo (ma Poreč) melletti Szent András-sziget kikötőjében vetettek horgonyt, és a sziget bencés monostorában találtak menedéket.

A kényszerpihenő közben Gaudentius pannonhalmi apát szerette volna megnyerni Gellértet magyarországi kolostoralapítási és térítői tervének. Ő azzal a nem titkolt szándékkal engedett unszolásának, hogy Magyarországon keresztül könnyebben eljuthat majd a Szentföldre. 1015. május 3-án érkeztek Pécsre, Mór püspökhöz. Vele és Asztrik pécsváradi apáttal innen Székesfehérvárra, István királyhoz mentek, aki megbízta Gellértet fia nevelésével. Nyolcéves volt ekkor Imre herceg, Gellért hét évig nevelte az esztergomi királyi palotában. Ezután a bakonybéli remeteség évei következtek.

„Történt aztán, amikor látta, hogy a boldog Imre erényekben fejlődik, és Krisztus segítségével az emberi nem ellenségét férfiasan legyőzi, a nép között való forgolódástól menekülve remeteségbe igyekezett, amelyet a nép nyelvén Bélnek neveznek, s ott egyfolytában hét esztendeig böjttel, imádsággal és virrasztással töltötte napjait. Nem változtatta tartózkodási helyét, cellát épített magának, s abban könyveket szerzett, amelyeket saját kezével írt meg. Egy napon, amikor írt, s úgy megiramlott képzelete, hogy észrevétlen álomba szenderült, odament hozzá egy szarvastehén a borjával, s mellette mindketten leheveredtek a földre. Egyszerre a hím – egy farkas elől menekülve – nagy sebbel-lobbal közébük rontott, elfutott vele, kicsinyét pedig a választott mellett hagyta. Hozzá akart bújni, és földre lökte a tintát, amellyel írt. Mikor pedig hajlékába tért, a szarvasborjú követte, ő meg kenyérrel etette, úgy, hogy az többé el nem szakadt tőle. Máskor pedig Szent Gellért egy tarisznyát vitt a házába, s azt látta, hogy ajtaja előtt egy farkas hever. Észrevette, hogy sebesült, kinyitotta hát az ajtót, és a farkas vele együtt bement. Letette a tarisznyát, a farkas pedig lába előtt a földre terült, föl sem kelt addig, míg meg nem gyógyult. Attól a naptól fogva aztán a szarvas fia is meg a farkas is ott maradt. Kijártak az ajtón a rétre, legeltek és egymást nem bántották.”

(Részlet Szent Gellért 14. századi Nagy legendájából –
fordította: Jelenits István)

1028-ig maradhatott a monostor csendjében és erdei magányában. Ajtony vezér legyőzése után Szent István ugyanis rábízta a csanádi egyházmegye megszervezését.

Szent Gellért Velencében született 980 körül. Kisgyermek volt, amikor szülei a Szent Márk-székesegyházzal átellenben lévő Szent György-szigetre vitték. Úgy látszott ugyanis, hogy György nevű fiuk (Szent György napján született, ezért kapta a keresztségben ezt a nevet) nem marad életben. Fogadalmat tettek, hogy ha a gyermek a sziget bencés szerzeteseinek imájára meggyógyul, Istennek szentelik az életét, és mindjárt a monostorban hagyják. A gyermek fölgyógyult, ott maradt, és fokozatosan bevezették őt a kor szellemi és Szent Benedek rendjének lelki életébe. A Gellért nevet édesapja tiszteletére vette föl, aki szentföldi zarándokútja során halt meg.

Huszonöt éves korában rendtársai perjellé választották, majd Vilmos apát javaslatára, tudásának elmélyítése céljából másodmagával Bolognába küldték, hogy később elfoglalhassa a kolostori iskola egyik tanári posztját. Harminckét évesen tért vissza a Szent György-szigeti monostorba, Vilmos apát halála után megválasztották apátnak, azonban három év múlva lemondott, hogy a Szentföldre indulhasson.

Gellért 1015-ben indultak útnak két társával Zára (ma Zadar) felé. A tengeri vihar azonban Isztria partjai felé sodorta őket. Ott a Parenzo (ma Poreč) melletti Szent András-sziget kikötőjében vetettek horgonyt, és a sziget bencés monostorában találtak menedéket.

A kényszerpihenő közben Gaudentius pannonhalmi apát szerette volna megnyerni Gellértet magyarországi kolostoralapítási és térítői tervének. Ő azzal a nem titkolt szándékkal engedett unszolásának, hogy Magyarországon keresztül könnyebben eljuthat majd a Szentföldre. 1015. május 3-án érkeztek Pécsre, Mór püspökhöz. Vele és Asztrik pécsváradi apáttal innen Székesfehérvárra, István királyhoz mentek, aki megbízta Gellértet fia nevelésével. Nyolcéves volt ekkor Imre herceg, Gellért hét évig nevelte az esztergomi királyi palotában. Ezután a bakonybéli remeteség évei következtek.

„Történt aztán, amikor látta, hogy a boldog Imre erényekben fejlődik, és Krisztus segítségével az emberi nem ellenségét férfiasan legyőzi, a nép között való forgolódástól menekülve remeteségbe igyekezett, amelyet a nép nyelvén Bélnek neveznek, s ott egyfolytában hét esztendeig böjttel, imádsággal és virrasztással töltötte napjait. Nem változtatta tartózkodási helyét, cellát épített magának, s abban könyveket szerzett, amelyeket saját kezével írt meg. Egy napon, amikor írt, s úgy megiramlott képzelete, hogy észrevétlen álomba szenderült, odament hozzá egy szarvastehén a borjával, s mellette mindketten leheveredtek a földre. Egyszerre a hím – egy farkas elől menekülve – nagy sebbel-lobbal közébük rontott, elfutott vele, kicsinyét pedig a választott mellett hagyta. Hozzá akart bújni, és földre lökte a tintát, amellyel írt. Mikor pedig hajlékába tért, a szarvasborjú követte, ő meg kenyérrel etette, úgy, hogy az többé el nem szakadt tőle. Máskor pedig Szent Gellért egy tarisznyát vitt a házába, s azt látta, hogy ajtaja előtt egy farkas hever. Észrevette, hogy sebesült, kinyitotta hát az ajtót, és a farkas vele együtt bement. Letette a tarisznyát, a farkas pedig lába előtt a földre terült, föl sem kelt addig, míg meg nem gyógyult. Attól a naptól fogva aztán a szarvas fia is meg a farkas is ott maradt. Kijártak az ajtón a rétre, legeltek és egymást nem bántották.”

(Részlet Szent Gellért 14. századi Nagy legendájából – fordította: Jelenits István)

1028-ig maradhatott a monostor csendjében és erdei magányában. Ajtony vezér legyőzése után Szent István ugyanis rábízta a csanádi egyházmegye megszervezését.

Szent István halála után a vallási és trónviszályok idején Gellért a lázadók kezére kerül. 1046 szeptemberében az egyik reggel, a Szent Szabina-templomban mondott miséje közben látomása volt közelgő vértanúságukról. Az úgynevezett pesti révhez közeledve Vata pogány lázadói kőzáporral törtek rájuk, és a püspököt a később róla elnevezett Kelen-hegy szikláiról a mélybe taszították. Holttestét ideiglenesen a pesti Boldogasszony-templomban (a mai belvárosi főplébánia-templom helyén álló templomban) temették el, később átszállították Csanádra. Szent László uralkodása idején, 1083-ban avatták szentté István királlyal és Imre herceggel együtt.

Forrás: Magyar Kurír

Fotó: világháló