Szentcsalád-vasárnapi gondolatok Caravaggio: “Pihenés az Egyiptomba menekülés közben” c. képéről

Szentcsalád-vasárnapi gondolatok Caravaggio: “Pihenés az Egyiptomba menekülés közben” c. képéről

A „Pihenés az Egyiptomba menekülés közben” Caravaggio kép Rómában látható, a Doria Pamphilj múzeumban, a Város közepén fekvő Piazza Venezia-ról induló Corso elején. Akkor még nem tudta, hogy egyszer majd neki is menekülnie kell! Mégis, szívében – mint annyi minden más érdekes részletben is – felsejlett az a vészterhes légkör, melyben gyorsan össze kell csomagolni és felkerekedni, nekivágni az ismeretlen nagyvilágnak. Soha nem látott mértékben, fájdalmasan aktuális ez a kép napjainkban.

Családok milliói kelnek útra, gyakorta csak azért, hogy életüket mentsék. Ebbe a nagy, egyetemes, örökké tartó család-vándorlásba illeszkedik a Szent Családé is. Hiszen mindenben hasonlóvá lett hozzánk az a Küldött: Gyermekként, emberfiaként az emberlét gyámoltalanságának a kiszolgáltatottja, miként minden egyes evilágra született lény, ő is rászorul Anyja oltalmára. Aztán Isten Fiaként az apja, Szent József oltalmazza őt Heródes őrült féltékenységétől. A Kicsi pedig magatehetetlenül éli át mindkét Szülő oltalmazó szeretetét, mint ahogy magatehetetlenül lép arra a másik, még nagyobb útra, mely nem átmeneti oltalmat szerez nekik és mindenkinek, hanem örök otthont az Atya Házában, melyet nem emberkéz épített.

Caravaggio éppen csak kezdő festő – igaz csendéleteivel már körülvette a csodálat – amikor megrendelést kap egy képre, melyen a Fuga in Egitto, a Menekülés Egyiptomba témát kellene megfestenie. Huszonhat-huszonnyolc éves lehet ekkor, mintegy öt éve már Rómában dolgozik: öntörvényű, erős akaratú és – ezt kevéssé hangsúlyozzák – mélyen hívő lélek. Nem másol senkit, nincs komoly, valamirevaló mestere sem, nincs bottegája, festőműhelye, csak alkalmi kisegítői.

A kapott témákat is sajátos módon közelíti meg. Így a Menekülés Egyiptomba képhez is hamar új rálátást talál. Ennek a képnek a lényege a menetelés, a kivetettség, a fáradtság, a kiszolgáltatottság, az ezer veszélynek kitett élet. Éppenséggel nem a megállás, a pihenés, a harmónia a jellemzője. Mi sem áll távolabb tőle, mint a zene, a zenélés és a harmónia! Meglepő módon Caravaggio itt kezd el keresni. A fárasztó vándorlás kipihenése közben talál rá a Szent Családra és ezt a témát viszi a vászonra. De hogyan?

A karácsonyi ikonográfia főszereplője érthetően Mária és a Gyermek. Szent József mellékszereplő, ha ábrázolják is inaktív, többnyire ül és töpreng. De leginkább alszik, s így talál rá az Isten, álmában. Angyala viszi az intést Józsefnek Jegyese, aztán a Gyermek menekítésére. Előbbit a megkövezéstől, utóbbit Heródes gyilkos kezeitől menti. A szereplők maradnak, csak a szerepek változnak. József ébren marad, az Anya alszik a Gyermekével.

Caravaggio igazi kompozíciót egy angyallal teremt. Az angyal egyébként is állandó szereplője az evangéliumi gyermekségtörténetnek. Keresztelő János születésének párhuzamosan leírt rendje, az angyallal együtt, előre vetíti annak a Nagyobbnak a történetét. Angyal szól az Anyának és angyal jelzi Józsefnek is, hogy mi történt a jegyesével. S a karácsonyi nagy köszöntések (mennyei seregek, pásztorok, háromkirályok) végeztével angyal inti Józsefet a közelgő veszélyre. József angyal-fogékony.

Bízik benne, azonnal cselekszik a szavára. Ezt a lehetetlen vállalkozást is késedelem nélkül fogadta: „Még az éjjel – az intés éjjelén – fogta a gyermeket és anyját és elköltözött Egyiptomba” (Mt 2,13). Messze Betlehemtől, és még talán távol Egyiptomtól, valahol megállnak és letelepednek. Fáradtak mindhárman, Mária – ahogy megszoptatta Gyermekét, de talán már közben is – elaludt, a Kicsivel együtt. József ébren van és – itt jön a caravaggioi géniusz – Családja pihenéséhez az angyallal együtt valami finom muzsikához fog. Mint egy szerenád, hiszen este éppúgy lehet, mint reggel. A környezet eltér a megszökött ikonográfiai háttértől, itt nincsenek pálmák, sem Egyiptomot idéző obeliszk, vagy piramis, ellenben megjelenik a festő kora és környezete, a Róma-környéki Campagna: szelíden hullámzó dombos vidék, a Tiberisz villanó kanyarulatával.

Töprengek Józseffel együtt.

Ez a furcsa muzsikáló angyalszerep valamiképp mégis biblikus, az Írások szerint való. Éppen a karácsonyi jelenet lukácsi szép szövege említi az angyalszót a pásztoroknak: „Pásztorok tanyáztak a vidéken, kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték nyájukat.
Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. Nagyon megijedtek.
De az angyal így szólt hozzájuk: Ne féljetek! Íme, nagy örömet hirdetek nektek és az egész népnek.
Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában.
Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.
Hirtelen mennyei seregek sokasága vette körül az angyalt, és dicsőítette az Istent ezekkel a szavakkal:
„Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakarat embereinek!”
Mihelyt az angyalok visszatértek a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: „Menjünk el Betlehembe, hadd lássuk a valóra vált beszédet, amit az Úr tudtunkra adott!”
Gyorsan útra keltek, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő gyermeket”. (Lk 2,8-12).

Az angyalt mennyei seregek sokasága veszi körül és dicsőíti az Istent. A keresztény hagyomány szerint az angyalok istendicsérete énekszó, amit gyakorta hangszerekkel kísérnek. Ebből a karácsonyi angyalseregből állít elő egyet Caravaggio és teszi őt a kép tengelyébe. Angyal kapcsolja össze kettejüket, Máriát és Józsefet. Jelképesen és szó szerint is! Látszatra nem illenek össze, hiszen József már „éltes korú”. Becsületes nyílt arcára egy fáradságos élet rajzolt homlokredőket, dús haja a homlokán megritkult.

Arcának titka a figyelem. A nyugodt, biztos, türelmes és hosszantartó figyelem. Szerető, ragaszkodó, hűséges szemei vannak. Fegyelmezett, de nem katonás. Fejét picit oldalra hajtja, jeleként a mintegy előzetes beleegyezésnek. Szája kicsit nyitva, kész a jó szót mondani. Ez az ember nem szokott a parancsolgatáshoz, inkább szolgálni-segédkezni szeret. Valami tiszteletreméltó maradt meg a gyermekkorából, s szíve máig őrzi ezt a sajátos vonást. Valahányszor leül, mindig érzi ezt a gyermekséget, kivált a fölfelé pillantásban. Ahogy kicsiként alulról fölnézett, a gyerekek „világnézetével”, amiként egykor apjára szegezte tekintetét, úgy maradt meg éltesebb korában is. Mindig a Magasságbelit kereste. Ezért igaz ember. Homo iustus! A Szentírás megfellebbezhetetlen szava ez róla (Mt 1,19). Egyetlen jelző és mindent elmond róla. Minden további szó csak részletezés. Mária ezt ismerte meg benne. A biztonságot, a holnapokat. Megszerette borostyán szemét, erős kezét, amivel a fejszét tartja szorosan, de tud lágy is lenni, ahogy tükörsimára csiszolja-simogatja a székek támláit és a bölcsők falait.

Ott mögötte hűséges szamara. Dereka-háta eltakarja a hátteret, nem is tudjuk honnét jöttek, csak az alattuk levő talaj árulkodik a nehéz körülményekről. Terméketlen ez a föld, elszáradt falevelek, kövek, éles szikladarabkák hintik be a sötétbarna, majdnem fekete földet. Steril, terméketlen ez a föld, ezért kellett gondoskodni a hosszú útra Józsefnek a legszükségesebbekről. Mindezt sebtiben abba a daróczsákba gyömöszölte, amelyre most ráül. A zsák mellett egy fonott hasú flaska, dugó helyett ruhacsutakkal a nyakán, de már üres. Előredől az üveg, szomjas szájával mintegy mutatja, hogy ott, ott előrébb viszont van víz.

Lassan fordul a tekintet és az angyal jobbján egy egészen más világot talál! Mária egy tölgyfa tövébe ereszkedett le, ölében gyermekével. Mögötte élettel teli, termékeny táj. Folyó, vízparttal. Lehetetlen nem felismerni a szerző szándékát, ami a hitéből fakad. Ahonnét jöttek, az a sötét, víztelen terméketlenség, ahová érkeznek az bőség, az élet. Az a víz egy óriási keresztkút, igen a Jordán, hová az a Gyermek majd beereszkedik. Partján nádszálak ágaskodnak, tetejükön lombos bugájukkal. Caravaggio képén semmi sem véletlen, nincs díszlet. Csak üzenet. Az a nádszál a Gyermek utolsó három napjának, a passiónak a nádszála. Királyi méltóságát jelzi és a prófétált szelídségét, hogy az ilyen nádszálat ő nem roppantja meg. Ha Mária mögött a háttér így üzen, akkor a lába előtti dús növényzet is „beszédes”. Szamárkóró hajlik alul Mária térde felé. A kóró nem egy magasztos növény.

Messze más, mint az angyali üdvözletek fehér lilioma. A középkor azonban pontosan tudta, hogy ez az egyszerű, mezei növény Máriáé. Nevet is adott neki: Slybum Marianum”. Magyarul így hangzik, a növényhatározók szerint: Máriatövis. És igen, kötődik ehhez az úthoz, a meneküléshez, a fák alatti szoptatáshoz. Mondják, és a régiek mondták, hogy „miközben Mária a Kisdedet szoptatta, néhány csepp tej erre a kóróra hullott és… hallották ezt a középkori botanikusok, el is nevezték Mária tövisének. Lám, az Isten Anyja pár csepp tejjel a a lábához szelídíti a szúrósat. Az anyatej és a tövis, később pedig azon a Háromnapon a Fiának a hulló vére és a tövis. Mennyi gondolat, mennyi kapcsolat!

Máriát a Fiával Caravaggio előtt senki sem ábrázolta még így. Az a gyönyörű fiatalasszony olyan fáradt, hogy támasz nélkül lassan éppen dőlni kezd. Ölében a gyermek, éppúgy alszik, mint az Édesanyja. Ilyenkor a családban az apák lábujjhegyen járnak, ajakra tett kézzel jelzik a nagyobb testvéreknek, most csendben legyetek. Mária feje előredől, egészen a kisfia fejére hajlik. Nem is Mária tartja a Gyermeket, hanem az alvó Kicsi kínálja oda a fejét, hogy tartsa az Anyát. Teológiai fordulat, az antropológia átvált a dogmák világába: Aki nekünk adja az Isten Fiát, Mária, a magatehetetlen fiától veszik eredeti makulátlanságát és ebből él.

Valahol itt rejlik ez a caravaggiói géniusz, mely az Anyát és a Fiát az ősfa, a terebintus kiterjesztett karja alá ülteti. Kozmikus fa, világtengely, ahogy a görögöktől a rómaiakig, a keltáktól a germánokon át a szlávokig mindenütt szent fa. A Szentírás sem kivétel. Ábrahám fája, Mamre terebintusa, Rubljov Szentháromságának fácskája. S az a másik fa ott, mely a tölgyfa alatt, babér. Lándzsaformájú levele babérkoszorúként közelít az alvó asszony arcához. A növényvilág, lám a maga tehetetlenségében üdvözli a megváltást. Miként Virágvasárnap a pálmaágak is Hozsannát énekelnek és a néma kövek a szamár léptei alatt felkiáltanak a Seregek Urához.

A „Pihenés az Egyiptomba menekülés közben” Caravaggio kép Rómában látható, a Doria Pamphilj múzeumban, a Város közepén fekvő Piazza Venezia-ról induló Corso elején.

Forrás: Vatikáni Rádió