Találjuk meg az egységet az Úr vacsorájánál

Találjuk meg az egységet az Úr vacsorájánál

A kenyér és a test, a bor és a vér témakörét járta körbe Giulio Michelini ferences a Máté-evangéliumban leírt utolsó vacsora alapján, a vatikáni nagyböjti lelkigyakorlat 3. elmélkedésében. Kedden délelőtt tehát a prédikátor Jézus életáldozatáról beszélt, aki testét és vérét adja az emberiség üdvéért. A keresztények ebből merítve lépjenek túl a megosztottságon és találják meg újra az egységet.

Az utolsó vacsora: ünnep és szeretetközösség, de bűn és esendőség

A közös étkezés antropológiai, teológiai és egzisztenciális vetületeit járta körbe elmélkedésében a ferences atya. Máté evangéliuma azt írja, hogy Jézus „asztalhoz telepedett tizenkét tanítványával (vö. Mt 26,20). Ez a közös étkezés magán hordozza az osztozás szépségét, de ember mivoltunkat, a bűnt és az étel jelképezte esendőséget is, amint azt a bibliai történetek leírják, és ahogy Ferenc pápa Laudato si’-k. enciklikája taglalja, amikor az étellel kapcsolatos önzésről szól.

Szeretet és gyűlölet együtt van jelen

Képzeljük el, hogyan zajlott az utolsó vacsora. Nyilván ünnepi hangulatban – persze a teológusok és az egzegéták vitatkoznak azon, hogy mennyire volt húsvéti ez a vacsora. Az azonban világos, hogy jól érezték magukat együtt. Az együttlét ugyanakkor felfedi emberi természetünket is – folytatta gondolatmenetét Michelini atya. Ezek a tényezők mind jelen vannak Jézus vacsoráján. Az első a szeretet, amellyel készült a vacsora, a szeretet, amellyel Jézus kínálja az ételt. De megjelenik a vacsorán a gyűlölet, az esendőség, a megosztottság is. Az étel fogyasztása éppen az emberi dimenzióval függ össze, ha belegondolunk. A gyengeség, a végesség érzése, a másokkal való osztozás hiánya ez a dimenzió. Az is beszédes, hogy éppen az utolsó vacsora gyarlóságában tűnik elő Júdás árulása, ami már régóta lappangott.

Jézus egészen odaadja önmagát testével és vérével

Ugyanilyen jelképes értékű az, hogy éppen azon az éjjelen, amikor elárulják, Jézus nem vonja vissza ajándékát, hanem mindenét odaadja, amit még adhatott: testét és vérét. Az együtt fogyasztott ételen keresztül Jézus példát és jelet ad jövőbeli jelenlétéről. Mi, akik hiszünk Jézusban, valljuk, hogy Őbenne az Ige vált testté. És mindazt, amit Jézus, a Fiú adott önmagából, istenségét a megtestesüléssel ajánlotta fel. Ahogy Pál mondja: Jézus, bár Isten állapotában volt, nem tartotta kiváltságnak, hogy olyan, mint Isten. Ezzel a kenyérrel kellett tehát odaajándékoznia emberségét. Nyilván ebben az emberségben ott van Isten Fia és Isten Szava. De éppen ez a kenyér a test, mert ebben a testben vált a Szó testté: tehát a test és a vér. Jézus teljesen szegény, de nem azért, mintha pusztán szegényként élt volna, hanem mert nincs mit megvédenie. És tényleg, ha belegondolunk, éppen ebben a vacsorában ajándékozza oda mindenét, ami maradt neki.

Csak Jézus kínszenvedésével nyernek megváltást bűneink

Az utolsó vacsorát leíró jelenetben Máté evangéliuma egy eredeti elemre mutat rá a kehellyel kapcsolatban: Jézus vére a bűnök bocsánatával függ össze, „amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára”. Ha elolvassuk ezt az evangéliumi szakaszt, rádöbbenünk Jézus nevének jelentésére, ami annyit tesz: „Isten megszabadít”, és megértjük azt is, hogy ezt a kínszenvedésen át teszi. Nem egy puszta formula ez, amit Jézus mond, nem egy külsődleges dolog. Talán azt is mondhatnánk, túlságosan leegyszerűsítve, hogy „Isten szeret téged. „Isten megbocsát neked”. Végül is semmibe nem kerül azt mondanunk: „A bűneid meg vannak bocsátva”. De csak itt, a kiontott vérrel válik világossá, milyen módon lesznek megbocsátva a bűnök: Krisztus halála által. Mert – ahogy a zsoltár mondja – csak Isten tudja megfizetni a bűn árát. Az ember nem szabadíthatja meg önmagát. Ahogy Mózes harmadik könyvében olvassuk – és Máté jól ismeri ezt a zsidó szimbólumrendszert – a bűnt csak a vér kiontásával lehet megváltani.

A keresztények növekedjenek az egységben

Kedd délelőtti elmélkedését Michelini atya három kérdés-felhívással zárta. Az első az étellel való kapcsolatunkra vonatkozik: ne kötődjünk túlságosan az ételhez, hanem legyen önuralmunk. A másik felszólítás a keresztények egységének növelésére vonatkozik: mint a tanítványok, gyűljünk össze együtt Krisztussal a vacsorán. Az utolsó pedig a megbocsátást érinti: kérdezzük meg magunktól, hogy vajon tényleg tudatában vagyunk-e annak, hogy Jézus nemcsak szóval, hanem valóban saját életével nyerte el az Atya irgalmát?

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió