„Ugyanazon biliből teremtett Isten mindannyiunkat!”

„Ugyanazon biliből teremtett Isten mindannyiunkat!”

Beszélgetés Böjte Csaba ferences rendi szerzetessel

Böjte Csaba és az általa létrehozott Dévai Szent Ferenc Alapítvány több mint ötezer nehéz sorsú magyar származású gyermek számára nyújtott eddig menedéket. Az adományok gyűjtése céljából folyton utazó és sajátos őszinteséggel prédikáló, a világiak körében is népszerű ferences rendi szerzetes szinte naponta emeli fel szavát a háború, az pusztítás az esztelen fogyasztás ellen. Miközben alapítványának otthonaiban felnövő gyermekeket igyekszik értelmes és hasznos munkára tanítani, fontosnak tartja őket olyan szellemi, lelki útravalókkal is feltarisznyázni, melyek között első helyen szerepel a hit, a békességre igyekvés, a türelem, az irgalom fontossága. Könyveiben megjelent írásaival, a mostani megbolydult világban is azt üzeni embertársainak: van remény, és hogy jónak lenni jó. Böjte Csabával Szovátán, az Égig érő fesztiválon beszélgettünk.

– Ön, aki az emberek békességéért aggódik, hogyan látja, merre tartunk mostanában?

– A világ teremtése nincs befejezve, a creatio continua keretében Isten nagy feladatot bízott ránk, tárasai kell legyünk az építésben s e munkához bölcs szervező erőkre lenne szükség. Van egy csomó ember, aki munkát keres, és van egy csomó munka, amit el kellene végezni. És van egy csomó ember, aki arra született, hogy szervezze, rendezze a dolgokat. Fáj, hogy látom, a világnak minden egyes darabja megvan, de mind ez külön-külön. A süteményhez minden hozzávaló rendelkezésre áll, van liszt, tojás, cukor, de valahogyan nem áll össze a tészta. Egy bölcs szervezőerő finom dobos tortát tudna összehozni ezekből.

– Ön szerint, hol, miben s kikben rejlik ez a szervezőerő?

– Ha egy puzzle darabra sepregetés közben rátalálunk az önmagában szemét csupán. De ha a helyére illesztjük, akkor például egy csodálatos tájkép alakul ki általa. A puzzle-t kellene összerakni. Ez lenne a dolga az államférfiaknak, a politikusoknak, akiket megválasztottunk és ez lenne a dolga a lelki vezetőknek is, a tízezer magyarországi pszichológusnak, aki most munka nélkül van és a teológiát végzett kollegáknak is, akik még nem integrálódtak eléggé a folyamatokba. Rengeteg embernek lenne szüksége rájuk. Szoktam mondani: ha ég a ház, mindenki pánikolhat, csak a tűzoltók nem. Ha egy városi forgalomban dugó keletkezik, akkor a rendőrautó ne tülköljön együtt a többiekkel, hanem álljon ki a sorból és nagy-nagy alázattal kezdje el irányítani a forgalmat. Ha a világnak ennyi baja van, akkor a politikusok ne poénkodjanak, a választott elöljárók, püspökök, főpapok, pedagógusok is álljanak a dolgok élére. Mert, ahogy eddig ment, úgy nem fog menni. Egy biztos, hogy valami új világot kellene megálmodni és úgy látom, hogy sajnos az álomlátófélékből van nagyon kevés.

– Milyen lenne ez az új világ? Nagyon másmilyen, mint ami felé most megyünk az eszement fogyasztás sodorvonalán?

– Néhány évvel ezelőtt, amikor beütött a világgazdasági krízis, megkérdezték tőlem, mi a véleményem róla. Akkor egy viccet meséltem el: a nyuszi és a teknősbéka elindulnak kirándulni, a nyuszi menne ezerrel, és szidja a lassan haladó teknőcöt, hogy mindig lemarad. Aztán egyszer csak a teknőc megszólal: „Te nyuszi, még jó, hogy ilyen lassúak voltunk, mert rossz irányba megyünk.” Az anyagi világ, amit elkezdtünk felépíteni magunk körül nagyon fontos, de, azt hiszem elszabadult a szekér ebbe az irányba. Ha megnézem a házainkat, látom, hogy sok embernek nincs szüksége akkorára, amekkorát épített. Ha megnézem a szekrényeinket, látom, a legtöbb embernek nincs szüksége annyi ruhára, amennyit összevásárolt. Azt hiszem, az emberiségnek kicsit le kéne csendesednie ebben a tekintetben, az egyes embernek nem csak saját magára, de a másikra is figyelnie kellene. Én nem szeretnék olyan mennyországot, ahol mellettem mások elkárhoznak és szenvednek. Nagyon nehezen tudnék úgy megenni egy szendvicset, hogy éhes emberek néznek rám az ablakon át és elcsöppen a nyáluk.

– Úgy látja, hogy a túlzott felhalmozás mellett általában kevés a szolidaritási kedv a világon?

– Európának már réges-régen el kellett volna gondolkodnia azon, mit tudna tenni a világért, hogy elmenjen ezért például Afrikába, mert különben Afrika fog eljönni hozzánk. Olyan országok állnak ma Európa élén, amelyek évszázadokig fosztogatták a távoli földrészek lakóit. Az ottani népeknek olyan sebeik vannak, amik nincsenek begyógyítva, s olyan veszteségeik, amik nincsenek elszámolva. Sokkal szigorúbbnak kell lenni a kapzsi politikusainkkal, fegyvergyártóinkkal szemben, akik halálos bűnöket követnek el a szemünk láttára. Auschwitzról is sokan tudtak annak idején, mégis szemet hunytak. Ha jól megnézzük a dolgot, tulajdonképpen Európa megérdemelné, hogy jól elverjék rajta a port. A boltban nálunk is kapható áruk legtöbbjét gyerekek csinálják a Fülöp-szigeteken ócska pénzért, mégis megvesszük ezeket, még örvendünk is, hogy milyen olcsó…

– Ön szerint hogyan lehetne irányt váltani, de legalább a féket behúzni kicsit, és lassabban menni a rossz irányba, ahogyan a viccbeli teknősbéka?

– Azt gondolom, hogy például az arra rászorulókat befogadni jó dolog. Saját tapasztalatom, hogy ha utcagyerekeket befogadtunk az otthonainkba számos esetben sikerült belőlük becsületes, sikeres embereket nevelni. Románia is befogadott korábban palesztin menekülteket. Ezek között volt egy fiatalember, aki mikor elvégezte az orvosi egyetemet, létrehozott Marosvásárhelyen egy mentőszolgálatot. Nagyon sokat tett azért, hogy a balesetben megsérült emberek életét megmentse, ma már magánkórháza van. Egy időszakban államtitkár, sőt miniszter is volt, és amikor ki akarták rakni a kormányból olyan felháborodás lett az országban, hogy végül a kormányt rakták ki és a palesztin menekült maradt a helyén.

– Tehát, úgy gondolja, fogadjuk be a jövevényeket, ahogyan Szent István is tanácsolta intelmeiben?

– Azt gondolom, a menekültre nem feltétlenül úgy kell gondolnunk, mint valami Isten verésére. ’56 után nagyon sok magyar ember menekült el, majd telepedett le Kanadában, Ausztráliában, ott beilleszkedett és hozzájárult a befogadó ország GDP-jéhez. Mifelénk most tehetetlen sopánkodást látok bevándorlás ügyben. Meg lehet építeni a sokat emlegetett nagy kerítést, de lehet rajta vágni egy jó nagy kaput is. Nem lenne jó, ha a semmit tevésért pénzt utalnánk az ide érkezőknek, de kitalálhatnánk, hogy milyen munkát adjunk nekik, hogy meglegyen a betevő falatjuk. Ha hozzám most jönne tíz ilyen menekült, azt mondanám: Isten hozott, itt a kasza, a kapa, itt az ebédlő, próbálj meg beilleszkedni! Ha erre nem vagy képes, akkor ugyan az történik majd veled, ami azzal a román állampolgárral, aki nem akarja a társadalmi szabályokat elfogadni. Szent László a kunokat befogadta, azt mondta: hívunk papokat, akik tanítják a jövevényeket, adunk nekik földet, együtt építjük az országot és háborúban együtt védjük meg azt. Ez a bölcs hozzáállás. A többi más csak hiszti, kapkodás és butaság.

– Úgy tűnik, a bevándorlási szándék egyelőre nem mérséklődik. Ez a dolog természete, ez a következménye annak, ha békétlenség keletkezik a világ valamely szegmensében?

– Európának az Államokkal együtt sikerült háborút vinnie bizonyos térségekbe, s a polgárháborúnak az a jellemzője, hogy a férfiaknak kötelező harcolniuk valamelyik oldalon. Ha besoroznak valakit és az nem akar bevonulni, katonaszökevénynek számít és valószínű, hogy le is lövik. Az a fiatalember, aki nem akar beállni egyik a gyilkoló táborba se, az elmenekül oda, ahol nincs háború. Meg merem kockáztatni, hogy az afrikai bevándorlók legtöbbje katonaszökevény, aki a vérontás elől menekül, ha a háború megszűnne, azonnal visszatérne a hazájába. Tehát a békétlenségből fakad a még nagyobb békétlenség. Az alapvető problémát kellene megoldani.

– Mire gondol?

– Ez nem az én asztalom, de nézzük akkor: van ugye egy arab kalifátus, ott az emberek önszervező erővel kialakítják a saját életüket, megtermelik a mindennapi kenyeret, megszervezik az iskolát, a szemételhordást stb. Nincs szükségük az európaiak által rájuk szabadított rendszerekre. A helytartók mindig csak adót tudnak szedni, slussz. Azt gondolom, nem kell beleavatkozni más területek életébe, békén kell hagyni ezeket az autonómiákat, önszerveződéseket. El kell onnan jönni. S meg kell az ottani vezetőket kérdezni, hogy el akarják-e adni a kőolajukat vagy sem? Ha igen, mennyiért? Beszéljük meg. Én úgy látom, hogy a legszelídebb cica is karmolni fog, ha húzogatom a bajuszát vagy elveszem előle a tejet. Ha enni adok neki és megsimogatom, akkor pedig dorombol.

Ferenc pápa új enciklikája, a fogyasztás mérséklésére, a környezet védelmére szólítja föl a világot és nem helyesli a bevándorlók kiutasítását. Ön mit gondol erről?

– A jól nevelt emberek sokszor úgy vélekednek, egymás életébe nem illik beleszólni. Az egyház is hosszú évekig ezt az óvatos utat járta, senkit nem akart megsérteni. Ferenc pápa kezdi ezt a szemléletet megváltoztatni. Miközben úgy fogalmaz, hogy azon a legelvetemültebb másként gondolkodó se tud fogást találni, őszintén kimondja azt, amit mindenki érez. Továbbgondolva Ferenc pápa szavait, azt hiszem, kimondhatjuk: nem az a baj, hogy sokan vagyunk a világon, hanem az, hogy nem osztjuk el testvériesen azt, amink van.

– Hogyan, hol lehetne ezt az igazságosabb elosztási rendszer építését elkezdeni?

– Jómagam nem vagyok a világ vezérszónoka, én egy szerzetes vagyok, aki bevállaltam, hogy megpróbálok sok-sok ezer nehéz sorsú gyermek sorsán, életén könnyíteni. De egyet tudok, a világ megújulásának folyamata mindig azzal kezdődött, hogy az emberek rendezni próbálták az anyagi javakkal való kapcsolatukat. Említhetjük Konfuciust vagy Buddhát, Jézus Krisztust, Szent Ferencet vagy Kálvin Jánost, ők mind az anyagiaktól való szabadulásban látták a világ megújulásának lehetőségét. Azt hirdették, ne a dolgok birtoklásában keressük a boldogságunkat, ne olyan kincseket gyűjtsünk, amiket a rozsda szétrág, a moly megesz. Ezt kéne most is nagyon hangosan kimondani!  Ha süllyed a hajó, akkor dobáljuk ki a kacatokat! Merjük az értékeinket odaajándékozni magunktól, önként! Prohászka Ottokárt a harmincas években vörös püspöknek nevezték, mert azt mondta: ha az egyház nem adja oda a vagyonának legalább a felét a szegényeknek, akkor el fogják tőle venni mindet. Megbotránkoztatónak tűnt ez a hang akkor, most már tudjuk, hogy igaza lett. Elvették az egyháztól a püspöki palotákat, földbirtokokat. Ma is tudni kell kimondani: oszd meg a kenyered az éhezővel! Azok az emberek, akik a határainkon kopogtatnak, azok éheznek. Tehát ne fegyvert vigyünk nekik, ne a tüzet szítsuk, hanem, próbáljunk rajtuk segíteni, hogy megnyugodjanak a kedélyek. Az emberiség legnagyobb bűne, ha ellenséget kreál magának. Ez más nemzetiségű, tehát ellenség, az más társadalmi osztályhoz, ez más felekezethez tartozik, tehát ellenség. Ez mese. Ugyanazon biliből teremtett Isten mindannyiunkat! Én sokféle embert gyóntatok és azt tapasztalom, mindegyikőnkben ugyanaz lakik. Törekszünk a jóra, de ha biztatnak és bátorítanak, sokkal könnyebb jónak lenni és békében élni. Én azt hiszem, hogy azokat a politikusokat és a fegyvergyárosokat kellene hatástalanítani, akik háborút visznek például Szíriába. Mi az oka, a kapzsiságuknak?

– Tényleg, Ön szerint mi az oka?

– Pénz kell, és aztán még több pénz kell! Amerikában ötven cent egy liter üzemanyag, nálunk másfél Euro, szinte négyszer annyi. Egy nagyhatalom a gazdasági fölényét úgy tudja megőrizni, ha a kőolajat megszerzi magának valahonnan, nem? Elveszi és kész. Kelet-Európa pedig az adószedésben jeleskedik. A román állam számára az a kedvező, ha valamelyik áruházláncban vesszük meg a chilei cseresznyét. Számára gazdasági veszteség, ha mi az alapítványunk kertjében termesztünk gyümölcsöt a gyerekeink számára. Az „fekete gazdaság”, azért nem lehet áfát felszámolni. Ha egy csirkét az udvarunkon felnevelünk, az megtojik és a tojásból csirkét keltetünk az kész gazdasági csőd az államnak. Mert az állam, csak az adóból tud fizetést adni az alkalmazottainak. Tulajdonképpen szabályokkal és rendeletekkel köteleznek minket a nagyobb fogyasztásra. Először előírják, hogy hat négyzetméter lakótér szükséges egy gyerek számára az otthonainkban, aztán egyszer csak 12 négyzetmétert tesznek kötelezővé. Ez nem az árva gyerekekről szól, hanem az adóbevételről. Arról, hogy minél több építőanyagot kelljen vásárolnunk, aztán ha kész a jó nagy tér, azt kelljen majd drágán berendeznünk és felfűtenünk. A közgazdászoknak le kellene ülniük és ki kellene találniuk egy fenntartható közgazdasági folyamatot ahelyett, hogy belehajkurásznak minket fölösleges vásárlásokba.

– Mi kellene ahhoz – esetleg valami nagy trauma – hogy nyilvánvalóvá váljon, más irányba kellene menni?

– Egyszer elfogy az út alólunk és akkor megállunk. Ott kéne kezdeni, hogy ne fogyasszunk. Hogy én ne fogyasszak! Csak azt vásároljam meg, amire feltétlenül szükségem van! Ha ez sikerülne, akkor ez a fogyasztásra épült rendszer összeomlana és akkor a politikusaink kénytelenek lennének valami mást kitalálni. Mindezek ellenére mondom, egy biztos: az emberiség nem jutott el a plafonig, a falig, nem állunk a világ vége előtt. Fontos, hogy tudjuk: van remény, nincs ok a pánikra, de ok van a gondolkodásra. Ne essünk kétségbe, inkább keressük a megoldásokat.

Pacsika Emília
forrás: tiszatajonline/bonumtv.hu